14872623026_2d3681d3af_o

Ugye az megvan, hogy rád köszönnek az utcán, és mikor balgán pislogsz, felvilágosítást kapsz, hogy de hát ő a Luca gazdija? És ekkor bevillan Luca édes pofája, ahogy mindig örömmel és állandóan saras lábával felugrál rám, a fekete ruháimra. De a fene se bánja, mert olyan édes… ja, igen, és vele szokott lenni egy szemüveges fickó is. Tényleg, ez ő!

Szóval az a lényeg, hogy mi kutyások, messziről megismerjük négylábú társunk összes haverját, ellenségét, szerelmét. A gazdik is megvannak, ha együtt vannak kutyáikkal. De ha ebtartó társunk szólóban nyomja, nem biztos, hogy megismerem. Kivétel, ha már régebbi ismeretség köt össze, vagy rendszeres bandázásaink kétlábú tagja az illető.
A haver kutyákról mindent tudunk: név, kor, betegségek (hiszen ezeket tapasztaljuk, megbeszéljük, együtt vészeljük át, tanácsokat adunk és kapunk), kedvenc játékai, helyei, heppjei, mit szeret és mit nem. Ezzel szemben a gazdiról maximum egy keresztnevet tudunk. Mindig a „gyerek” a fontos, sétáltatáskor, a futin, bandázáskor. És persze minden gazdi büszke szülőként van elalélva saját kutyusától. Hogy milyen okos, szép és, és, és… Szóval, hogy az ő kutyája mennyire és nagyon! És mesél. Sokat. Mondom ezt én, aki persze szintén oda és vissza van saját ebéért. Mert ez így természetes.

Konklúzió: ne csodálkozzunk, ha ránk köszönnek szóló urak és hölgyek. Nem, nem ismerkedni akarnak, ők csak gazdik, akikkel sétáltatás közben gyakran találkozunk. Négyesben (két négylábú és két kétlábú). Néha vessünk egy pillantást rájuk is.

Fotó: Valter Viktor

 

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ellenőrzőkód *

Töltés...