Bojtos kezdeti szocializációjáról semmit sem tudok, de valószínűleg egy retikülben lakott és legjobb barátja a körömlakk volt, de amikor hozzánk került, elég gyorsan megismerkedett más kutyákkal, majd macskákkal, vaddisznókkal és mókusokkal. Meglehetősen vegyes eredménnyel. Mármint abban a tekintetben, hogy a kutyákat – valami számunkra láthatatlan rendszer szerint – válogatta barátokra és ellenségekre, a macskákat szintén, a vaddisznók és a mókusok mind ellenségek voltak, azaz az egyik elől menekülni kellett, a másikat üldözni. Találják ki, melyik melyik!
De tehenet és lovat még egészen biztosan nem látott, legalábbis vasárnapig, mert akkor elmentünk a Noé Örökbefogadó Napjára, ahol szembesülnie kellett a ténnyel, miszerint az élet sokkal változatosabb, mint az a Moszkva térről látszik.
Vannak például lovak.
Bojtosnál már régebben is észrevettem, hogy ha valami nagyon nem illik a képbe, akkor nem megrémül vagy rácsodálkozik, hanem egyszerűen nem vesz róla tudomást. Ácsorogtak a lovak, merengtek valamin, amin a lovak szoktak általában egy álmost tavaszi délutánon, a kutya pedig nem vette észre őket, pedig akkorák voltak, mint egy ló.
Az emeletes ökörrel ugyanez volt a helyzet. Pedig nem egyszerű ökör volt, hanem egy általam még sohasem látott méretes barom, mellette vaddisznó, kecskék, de Bojtos csak bóklászott, nem vett tudomást semmiről.
Két esetben izgatta fel magát – amikor a macskák kifutójához érkeztünk, és amikor a rókák ketrece mellett mentünk el – de sem macskát, sem rókát nem látott, így aztán könnyebb volt a menőzés, kaparás, morgás, minden show-elem, amit ilyenkor be szokott mutatni.
Mindeközben persze rengeteg kutya között voltunk, de tényleg rengeteg, ráadásul akadtak közte ismerősök is, így aztán a saját eb fejében minden összekeveredett, egyszerre kellett arra figyelnie, nehogy egy másik kutyát vigyünk haza helyette, nehogy véletlenül mást simogassunk túl sokáig, esetleg másnak adjunk a vegetáriánus hamburgerből, miközben neki természetesen mindenkihez oda kellett mennie köszönni.
Számomra is érdekes volt a kutyákkal héderező vaddisznó, aki átaludta a látogatásunkat, de az ismerős szag ellenére hidegen hagyta Bojtost. Jelölni is elfelejtett, annyira intenzív kutya- és egyéb vadjelenlét fogadta a tanyán, hogy nem emelte fel a lábát, csak amikor már elindultunk hazafelé. Akkor is óvatosan, nehogy megközelítse egy ló. Vagy valami más.
Még hétfőn is feltűnően őrzött minket, minden lépésünket követte, mert a sokk, hogy ennyi, de ennyi kutya létezik a Földön rajta kívül, élete átgondolására késztette. Rájött, hogy gyakorlatilag csak a vakszerencsén múlott, hogy a családba került, és magában megfogadta, hogy ezentúl sokkal rendesebb és szófogadóbb kutya lesz.
Ezt mondatná velem a kiirthatatlan és ostoba antropomorfizáció, a valóság azonban csak annyi, rohadtul kimerült a folyamatos koncentrációban és megevett egy komplett csirkét a sonka mellé, hogy helyreállítsa megingott önérzetét. A ló mégiscsak túlzás lehetett, ekkora állatot nem képes felfogni egy ekkora állat. Vagy ha nem, hát kisnyúl.