Milyen szerencsés a városi ember, hogy kutyával is csak akkor találkozik, ha akar, macskával kizárólag a rendkívül szimpatikus szomszéd néninél, aki ugyan feldarabolta és megette a férjét, viszont minden másnap hoz némi salátát a törpenyúlnak, nem beszélve a friss hírekről. De a többi faj mintha nem lenne, a halak kocka alakúak és be vannak panírozva, a ló rózsaszínű és Én Kicsi Pónimnak hívják, a madarak pedig angry birdök, esetleg varjak a távolban. Dolmányos, naná.
Bojtos messziről jött, messziről jöttünk, ahol vaddisznók, mókusok és nyulak között sétált gyermekkorában, esténként denevérek röpködtek az ágya fölött. Speciel kutya kevés volt, de madár rengeteg.
Addig jutottunk, hogy a cinkék, rigók, csúszkák és zöldikék – betartva a minimális távolságot – egészen nyugodtan reggelizhettek a kertben, miközben Bojtos – messzemenően tisztában léve képességeivel és végsebességével – unottan próbált úgy tenni, mintha észre sem venné őket. Ez a hosszúra nyúlt nyaralás végére már egészen jól ment, de mostanában, a városi létforma hatására, kicsit megváltozott az idegen fajokhoz való viszonya, némiképp kiszámíthatatlan lett a többi kutyával, és valamiért újra elkezdte elhinni, hogy foghat madarat.
Mivel idén először egy feketerigó úgy döntött, hogy a körfolyosó a megfelelő fészkelőhely a területen, és az elhatározást tett követte, majd tojás és költés, május elején három feketerigó kelt ki az 1/3-as lakás alatt, három rendkívül csupasz és erősen elnagyolt fióka, akik felfoghatatlan gyorsasággal tollasodtak, majd növekedtek, illetve nem majd, hanem egyidejűleg.
Mind ez idáig nem voltam tisztában azzal a ténnyel, hogy a kisrigó kövérebb, mint a nagyrigó, egészen gömbszerű és béna.
A fészek elhagyása erdei körülmények között minden bizonnyal veszélyes, viszont a menedéket nyújtó bokrok és csalitok gyakoribbak, mint a Moszkva téren. Itt viszont nincsenek ragadozók, csak ámuló lakók, akik napokon át figyelték, hogy kövér rigók ugrándoznak a lépcsőkön, a körfolyosó rácsán és a kikötött kerékpárok nyergein. A lakók és Bojtos.
Bojtos – mint minden gömbszerű és nála kisebb lény esetében – játszani akart, viszont ezt két körülmény is nehezítette. A rigók nem akartak vele játszani, valamint a körfolyosó a beláthatatlan mélység (első emelet) fölött húzódik, ami tériszonyos ebünknek rémisztő. Mindig a fal mellett közlekedik, a rigók viszont valamelyest repültek, így aztán csak a vágyakozás, és a nekiiramodás néha-néha, majd a szembesülés a szakadékkal. Ezt felváltva, rendszeresen és rendkívül szórakoztató előadás keretében.
A fészken kívüli, de még a kirepülés közötti időszak csupán egy hét, ugráló gömbök, és az egész ház aggodalma, érdeklődése és a kovácsolódó közösség: mi vagyunk azok, akiknek rigóik vannak, és vigyázunk rájuk.
A rigók mindezzel nem törődnek, de hangosak.
Aztán elmennek és már nincsenek itt.
Ezen hetek legmeglepőbb tanulsága, hogy a rigók (és az időnként belátogató cinkék) nem szeretik az eredetileg teknősöknek készített száraz csontkukacokat, viszont Bojtos igen. A kutyánk kukacokat eszik. Ezt még egy ideig emésztenem kell.
Fotó: Töreki Zsolt