Amikor kutyavállalásra adtam a fejem, úgy gondoltam, olyan klasszikus problémákkal találom majd szemben magam, mint például, hogy mit jelent felelősséget vállalni egy másik lényért. Persze a fenti nehézséggel is meg kellett/kell küzdenem, de Mici egészen kreatív kihívások elé állít. Neki köszönhetően olyan kérdésekre kell keresnem, és a saját érdekemben mihamarabb megtalálnom a választ, mint például a Mit tegyünk, ha kutyánk reménytelenül szerelmes egy hollywoodi hírességbe?
Azt hiszem, én vagyok a legboldogabb, hogy Matthew McConaughey karrierje ismét felfelé ível, és végre jó filmekben vállal szerepet. Mert ha még egyszer végig kell szenvednem a Szahara című borzalmat, csak mert a kutyám elalvás előtt szereti látni rajongása tárgyát, akkor nem vállalok felelősséget a tetteimért.
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy minden tévében látható, hosszú barna hajú nőt megugat a féltékeny kis céda, így kifejezetten rosszul viseli, hogy McConaughey és Penélope Cruz újra és újra szenvedélyes csókban forr össze a tévéképernyőn.
Micivel különben is olyan az élet, mintha egy filmben lennénk. Persze nem afféle romantikus komédia, mint a Kutyátlanok kíméljenek vagy a 101 kiskutya, ahol kedvencünk pusztán létezésével spontán romantikus kalandokba kerget jóképű ismeretlenekkel. (Amúgy azt nem értem, hogy lehetne bárminemű szerelmi kapcsolat origója egy közös kutyasétáltatás, amikor is azt nézitek, kinek a kutyája mit termelt aznap. Bár tény, hogy egy kutyatulajdonos sorstársammal a múltkor sikerült közelebbi kapcsolatot kialakítanom, mikor a születésszabályozást szem előtt tartva figyelmeztettem: Vigyázz, tüzelünk! mire ő csak annyit mondott, hogy Mi meg ki vagyunk herélve. Rögtön éreztem, hogy – ahogy mondani szokták – ez egy gyönyörű barátság kezdete lesz.)
Más szóval: kivagyok, de Ang Lee biztos szép filmet forgatna belőle.
Micinek mindenesetre magasabb a napi film fejadagja, mint más kutyáknak, és attól tartok, magát is valamiféle celebnek vélheti. Meggyőződése ugyanis, hogy a Föld minden teremtménye azért van, hogy őt szórakoztassa. Számára a séta alapvető lényege továbbra is az, hogy minél több járókelővel akadjunk össze, és mindenhonnan leszakíthasson némi potya simogatást. És bár természetes számára, hogy „szeressetek, imádjatok!” riszálása láttán a legzordabb humanoid is lelkes gügyögésbe kezd, hálája nem marad el, hiszen az első barátságos érintésre összepisili magát. Nyilván ez egyáltalán nem ciki. Én már menetrendszerűen adom a meglepődött gazdit, hogy „Na, de Mici! Te nem szoktál ilyet!”, miközben nem, a fenét nem.
A házgondnok például idén karácsonyra az elvárhatónál jóval nagyobb doboz bonbont kapott tőlem a kutyám vizelettartási problémáit ellensúlyozandó.
Nem tagadom, Mici azért gondoskodik komikus jelenetekről is, de valahogy mindig úgy szervezi, hogy én legyek szórakozásának elszenvedője. Olyan klasszikusokkal nem untatnám a kedves olvasót, hogy a liftben előkészít egy komplett Buster Keaton szkeccset azzal, hogy négyszer-ötször megkerül, körém tekerve a pórázt, hogy megérkezvén a földszintre, egyet lépve hangtalanul dőljek el, mint egy kötözött sonka.
Kutyám remek humorérzéke azonban elsősorban az ún. tortadobáló műfajban bontakozik ki. A vacsijához kalciumport kell kevernem, hogy megerősödjenek a csontjai. (Ez önmagában is egy vicc. Hova a fenébe kell még erősödnie? Olyan vehemenciával ránt végig a parkon egy-egy sétálás alkalmával, hogy a térdemmel egyenesítem ki a hepehupákat az aszfalton.) Szóval én – törekedve az év gazdija vándordíj megszerzésére – meghintem a kajáját a gyógyszerrel. Persze neki ezt minden alkalommal végig kell asszisztálnia, és némi lökdöséssel motiválnia engem a gyorsabb cselekvésre. A guggoló pozíciómból általában egy Mici, b*szki! felkiáltással borulok fel, és valamiért ösztönösen ökölbe szorítom a kalciumos tasakot tartó kezem. Egy pföhhh hang kíséretében – általános iskolai kémia óra hangulatot csempészve egy átlagos kedd estébe – fehér felhőt képezek a porból, és nyugodtan megállapítom, hogy velem forgathatnák le az Egy gésa emlékiratai második részét. A kutya meg csak azért nem röhög, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő hangképző szervei.
Nyilván a mindennapok szintjén is alkalmazkodásra késztet Mici. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a papucs az egyik gyengéje, hiszen majdnem minden kutya így van ezzel. (Tudományos magyarázat még nincs a miértre, de egészen biztos vagyok benne, hogy brit tudósok már kutatják az okát.) És persze akkor a legizgibb a papucscibálás, ha az a lábamon van. Így, ha megyek, úgy húzom magam után a fogát a papucs pántjába akasztó kutyát a lábammal, mint valami börtöntöltelék a bokájára láncolt vasgolyót. Mici valamiért a jobb lábamat pécézte ki magának, így azzal kell mindig nagyobbat lépnem. Már megvan a bevált mozdulatsor: jobbal magas térdemelés, ballal utána csoszogás, majd ismét jobb a magasba, és bal követi a padlón csúsztatva. És már létre is hoztuk a Hülyejárások Minisztériumának új főosztályát – ezzel vetve meg lábunkat a politikában is. Megvetve lábunkat – ééééértik?!
Mindenesetre egy ideje tervezem, hogy kutyasuliba menjünk, csak nem tudom, hogy idén indítanak-e kisegítő osztályt.
A szerző blogja a varrasszabadsag.blog.hu.