bojtos.0610.1

Valamennyien ismerjük a ne simogass, adjál enni! tekintetet, és a most alszom, de azért nagyon szeretlek lehunyt szemű farok billegetést, de most egy olyan jelenségről írok, amitől rendszeresen leküzdhetetlen életkedvem és jó hangulatom támad, a tényleg képtelen vagyok megoldani ezt a feladatot tekintetről, amit Bojtos talán gyakrabban produkál egy átlagos kutyánál, és olyan helyzetekben is előveszi, amikor senki más.

Annak ellenére, hogy életének egy meghatározó, bár szerencsére nem túl hosszú szakaszában az utcán volt kénytelen lakni, problémamegoldó képessége egyáltalán nem fejlődött ki, a legegyszerűbb élethelyzetekben is leblokkol, és akkor előveszi a nézést. De ne gondoljanak valami bonyolultra, átláthatatlan közlekedési csomópontra, kereskedőház-alapításra, esetleg a húrelmélet levezetésére nyugdíjas virágkötőknek, nem, a megoldhatatlan feladat általában a pórázon történő szinkronkerülés élethelyzet, amikor én megyek elől, Bojtos valamiért elbambulva mögöttem, és úgy dönt, hogy a fát, villanyoszlopot, járókelőt a másik oldalról támadja, mint én. Mindez villanyoszlop és fa esetében egyszerűbb, mert ezen tárgyak nem mennek sehova, nekem pedig lehetőségem adódik hosszabb előadásokra a kutyalogika és Bojtos értelmi képességeinek témakörében, az emberek azonban általában haladnak valamerre, illetve haladnának, ha egy pórázzal nem akadályoznánk meg őket ebben.

Egyik oldalon én, másik oldalon az eb, közöttünk pedig a csapdába esett kiskosztümös irodista, legjobb esetben telefonnal a kezében, rohanvást. Ilyenkor nem kezdhetek nevelésbe, visszalépek és kiszabadítom, Bojtos pedig néz.

Fák esetében már ezerszer elmagyaráztam neki, hogy nem tudom megoldani a továbbhaladást, csak akkor, ha visszafordul vagy tolat, és a másik oldalon közelít hozzám, viszont ez azzal jár, hogy ideiglenesen távolodnia kell tőlem, azaz haladása nem folyamatos. Egy lépés vissza, kettő előre, de ő nem hajlandó visszalépni.

Távolodni rossz, közeledni jó, tehát nem fog távolodni, elvégre mindennek van határa.

Olyan mélységesen mély és őszinte értetlenség árad ilyenkor a jószágból, hogy önkéntelenül is zsebre akarom tenni, tutujgatni és megnyugtatni, a dicsérettel viszont azt érném el, hogy soha az életben nem próbálná meg megoldani a megoldhatatlant, így aztán szigorú vagyok, várok, magyarázom a szituációt, és ha egészen véletlenül sikerül a dolog, kitörő örömmel ölelem magamhoz a nagyon hülye kutyát. Természetesen nem jegyzi meg, hogy hol hibázott, és újra és újra és újra megáll az elakadáskor, aztán néz.

Észak-koreai diktátornak kell lenni ahhoz, hogy ilyenkor ne olvadjon el a szívünk, és ne gondoljuk azt, hogy mi vagyunk a nagy, de irgalmas isten, akinek más dolga sincs a világban, mint megóvni ezt az elveszett és tökéletesen életképtelen állatot a veszélytől és a problémától. Értve veszély és probléma alatt a mindenséget, seprőnyelet, résnyire nyitott ajtót, vagy küszöböt, amit képtelenség átlépni.

Nagynak és erősnek érzem magam. Én vagyok az ember, aki meg tudja kerülni a fát.

 

 

 

Címkék: ,

1 hozzászólás

  • ágneselfrida szerint:

    annyira hangosan röhögtem ezen, hogy felserkent mellettem álmából a kutya. most tutujgathatom vissza.

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ellenőrzőkód *

Töltés...