Panna imádja a tatai Öreg-tavat.
Amikor az utcai járókelők megkérdezik, hogy milyen fajta (spanyol vízikutya), a válasz után egyből az a logikus kérdés jön, hogy a vizet szereti-e. Nos, imádja.
Egészen kicsi kora óta jár a párom le vele Tatára — az Öreg-tavon egy 300 méteres sávon kívül sehol sincs tiltva, hogy a kutya megmártózzon a vízben. Első alkalmakkor — amikor még nem alakult ki a pontos parkolási és tókerülési stratégia — olyan is előfordult, hogy Panna annyira nem tudta türtőztetni magát, hogy az oldalfalról vetette bele magát a vízbe — a mi legnagyobb pánikunkra — és nagyon meglepődött, hogy nem tudott egyből kimászni. Természetesen kimentettük a kutyát, és tanulva az esetből, már a sík résznél parkolunk.
Egész évben gyakran járunk le Tatára, mert miután a kutya kifürdőzte magát, még meg is tudjuk szárítani egy tókerülő sétával, így a kocsiba már nem annyira vizesen száll be. Persze Panna ezt az egyszerű gondolatkört is remekül tudja befolyásolni az utolsó pillanatban döglött halba való fetrengéssel, ami elég kellemetlen hazautat eredményez, itthoni samponos fürdetéssel, amit viszont utál.
Idén nyáron már egyszer sikerült lopnunk egy szerda délutánt, amikor is a hétvégi tömegtől mentesen, csak a nyári táborozókkal osztoztunk meg a tavon. Csak mi hárman voltunk a parton, ahol megkezdődött a végtelen labdadobálás. Panna hihetetlen távolságba is beúszik érte, de érdekes módon velünk nem úszik.
A labda utáni úszásba körülbelül egy óra után fáradt bele, ezután következett a labdával a szájban szaladgálás fel-alá a sekélyesben, ahol minifalkánk vezére kavicsokkal kacsázott neki. Rettentően élvezi ezt a nyargalászást, még úgy is, hogy soha nem találja meg a köveket…
A kődobálást mi untuk meg egy óra után, amikor is Panna még mindig a vízben állt és a labdával a szájában várta a következő attrakciót. Mi jelzésértékűen végigfeküdtünk a pléden, mondván ez most a pihenés ideje, és jöjjön ki ő is. De Panna csak állt várakozva és tanácstalanul.
Mire visszanéztem rá, azt láttam, hogy a vízben felfedezte a lába körül úszkáló sneciket és azokat próbálja elkapni. A labda közben kikerült a szájból, fel alá járkált, szaglászott, és néha-néha beleharapott a vízbe, majd prüszkölve továbbment. Próbáltam megörökíteni a jelenséget, de a víz elég zavaros volt, és Pannát is csak megzavartam a halászatban vele. A kutya teljesen elszórakoztatta magát ezzel a nem mindennapi horgászmódszerrel, egészen az indulás pillanatáig. Csak pisilni jött ki a partra – mert a kutyák, némely emberrel és több kisgyerekkel ellentétben, nem pisilnek a vízbe.
A nap végére úgy kivizesedett a tappancsa, hogy még másnap is dupla akkora méretűek voltak a kis párnácskái.
Egyszerűen lenyűgöz a kutyám, és általában az összes kutya intelligenciája, találékonysága és problémamegoldó kepéssége. Pontosan tudja, hogy miatta járunk le Tatára, hogy vannak olyan programok, amiket miatta szervezünk, és vannak más programok — családi ebédek, munka — amin csak részt kell vennie, de nem az ő szórakoztatására történnek.
Mondjuk erre a meggyőződésre csak rásegítünk azzal, hogy a tatai bazársoron mindig kap egy új labdát, de hát mi már csak ilyenek vagyunk. Gyerekszámba vesszük.