Most gondolkozom el először azon, hogy vajon mi, emberek, miért akarunk önkéntesek lenni. Talán hajt minket a vágy, hogy jobbá tegyük a világot? Talán arra vágyunk, hogy jobb embernek érezhessük magunkat annak tudatában, hogy valamit önzetlenül csinálunk? Vagy senki más nem teszi meg, ezért úgy gondoljuk, hogy valakinek mégis csak meg kell tennie? Esetleg a Facebook Like-hoz hasonlóan pozitív visszacsatolást várunk tőle? Vagy mindez egyben?
Körülbelül fél éve találkoztam először az EB OVO Egyesülettel, akik a városi kutyázás elfogadását, létjogosultságát és etikettjét hivatottak megteremteni Budapest utcáin. Nagyon szimpatikus volt a kezdeményezés, ezért egyből be is álltam a segítőik sorába, és azt adtam, amihez a legjobban értek: fotóztam és videóztam a rendezvényeiken. Önkéntesen. És vittem magammal Pannát is, úgy gondolván, ez számára is fontos dolog, önkénteskedjen csak. Felcsatoltam a hátára a GoPro kamerát és szélnek eresztettem: csináljon a filmekhez jobbnál jobb felvételeket.
Szeptember 27-e különleges nap volt az EB OVO életében, mert 6. alkalommal rendezhették meg az éves legnagyobb rendezvényüket a Szabadság téren, az EB OVO Pikniket – idén “Lépjünk együtt!” jeligével. Nagyszabású, egész napos rendezvény, ami mérföldkő volt a Kutyatár életében is, hiszen a Pikniken került sor az első író-olvasó találkozónkra.
Pannának több funkciója is volt tehát, hiszen számítottam operatőri képességeire és meg kellett jelennie a találkozón, hogy a rajongói körberajonghassák.
Mégis, ha vasárnap reggel megkérdeztem volna, hogy van-e kedve önkénteskedni, nem biztos, hogy igennel felelt volna, ugyanis nem nagyon akart kikelni az ágyból. Bár ezt inkább a borús, álmos reggelre fogom, nem arra, hogy nem elég önzetlen a kutyám.
Végül a “Hol az Apacs?!” (egyik EB OVO-s kutyus, akivel már többször játszott) felkiáltás kiugrasztotta az ágyból és lelkesen léptünk együtt a Piknik irányába.
Megérkezésünk után egyből akcióba is lendültünk, elsők lehettünk a Vizslafotózásnál, akik professzionális kutyus-gazdi képet készítettek rólunk, majd felpattintottam a kutya hátára kamerát és szépen végigjártuk az összes programot.
Panna kipróbálta a KutyaWC-t, majd rájött hogyan lehet bemászni a Kutyaparkolóba. Az agility-s játékoktól teljes mértékben elhatárolódott és hangos ugatással jelezte, hogy azonnal adjuk oda a jutalomfalatot, nem fog ezért karikákon átugrálni. Majd végig kunyerálta az összes kajával összeköthető standot, hiszen volt minden, ami kutyaszemnek-kutyaszájnak ingere: táp kóstolás, kutyasüti, minden.
Mondanom sem kell, hogy ebben elég hamar kifáradt és ebéd környékén bepróbálkozott egy menjünk haza hisztivel – de hát nem mehettünk, hiszen a programok és feladatok fele még várt ránk. Ennek eredményeképpen a Felelős gazdi workshopon kicsit aludt az ölemben, és még az író-olvasó találkozón is csak árnyéka volt a délelőtti, eleven önmagának, a Bojtossal készült közös fotón például ásít egy nagyot.
A nap végére szemerkélő esőt már végképp nem tolerálta, de a végletekig kitartott és az utolsó pillanatig hozta a tőle várt cukit: néhány kiválasztott kutyussal hajlandó volt játszani (egy Batman-es nyakörvűvel körülbelül 10-szer körbefutották az Orosz katonák emlékművét) és ha valaki megsimogatta, csóválta a farkát.
De hát elfáradt nap végére, mint ahogy az önkéntesek általában. Hazaérve egyből fölfeküdt a kanapéra és még az orra elé helyezett jutalomfalatra se nyitotta ki a szemét. Büszke álomba merült, mivel egész nap dolgozott és igen, segített jobbá tenni a világot.
Biztos vagyok benne, hogy ha legközelebb megkérdezem tőle: “Hol az Apacs?!” ugyanúgy haptákban fog állni a bejárati ajtó előtt, és várja, hogy segíthessen nekem és a világnak, pedig pontosan tudja, hogy ez egész napos cukiságot követel tőle. Tehát a kutyám mégiscsak vérbeli önkéntes, vagy csak imádja, ha imádják.
Fotó: Vizslafotózás