Panna remek kirándulókutya. Gyakran járjuk vele a közeli erdőket, sőt előfordult már olyan is, hogy elvittem magammal teljesítménytúrára. Csak úgy kedvtelésből erdőt járni merőben más, mint időre végigmenni a kijelölt útvonalon, de szerencsére mindketten – a kutya is és én is – élvezzük mind a két verziót. A kirándulásokon fényképezek, és kényelmes tempóban járjuk be a tájat – Pannának is van ideje felfedezni az erdőt. A teljesítménytúrán pedig mindketten a célra koncentrálunk – habár Pannának ezt az elején még meg kellett szoknia.
Nem minden teljesítménytúrán engedik, hogy kutyával is nevezzen az ember, de ez a túrakiírásnál szerepel a leírásban, így előre tájékozódhatunk az interneten. Az ilyen közösségi eseményeken fokozottan kell arra figyelnünk, hogy a kutyánk valóban, semmilyen körülmények között ne zavarjon más sporttársat – így esett, hogy Panna egy húsz kilométereres teljesítménytúrán tanult meg tökéletesen térd mellett jönni, még a szakadékon lefelé is – hiszen nem lökhettük fel a többieket.
A Gyermekvasút Nyomában teljesítménytúra egy remek húsz kilométeres túra, amit minden évben kétszer (március 15-én nappal, augusztus 19-én éjszaka) rendeznek meg már évek óta. A nyár végi enyhe időben, pláne éjszaka ideális kirándulás, akár kutyával is – gondoltuk mi.
Én felelős gazdinak tartom magamat, aki mindig, minden esetben jót akar a kutyájának és ezért a lehető legtöbbet meg is teszi. Azt gondoltam, hogy hiányozhat már a kutyának a mozgás, 35%-ban mondtak csak esőt, és egyébként is, egész nyáron nem csináltunk semmit a meleg miatt… milyen jó lesz!
Tehát végig is gondoltam, mégsem gondoltam bele, hogy egész nyáron nem csináltunk semmit, sem én, sem a kutya…
Felkerekedtünk hát, az unokatesómmal és két kutyájával ötösben. Panna dupla világítónyakörvben és fényvisszaverős esőkabátban feszített és csak úgy sütkérezett a felszerelését dicsérő szavakban, miközben majd szétvetette az izgalom, hogy végre történik valami.
Nevezés után boldogan vágtunk neki a túrának, majd kiderült, hogy nálam nincs zseblámpa – sebaj kölcsönkaptam egy pótzseblámpát az unokatesómtól. Panna ugrándozott a bokrok között, kergette a lámpák sugarát és mentünk, mentünk az esőben. Igaz csak kevés lehetőség volt rá, de bejött.
Én nagyon hamar elfáradtam, de akkor még nem tudatosult bennem, hogy ebből baj lehet. Annak tudtam be, hogy folyamatosan hegyre föl és hegyről le mentünk. Még csak az Erzsébet kilátónál jártunk, amikor én már reméltem, hogy túl vagyunk a felén – de még csak hatodik kilométernél tartottunk.
Miután lementünk Makkosmáriára, onnan fel a Normafához, onnan le a Disznófőhöz, és onnan megint fel a Normafához – Panna elkezdett hisztizni, hogy neki ennyi elég volt. Ugatott és felugrált, én meg csak baktattam tovább és mondtam neki, hogy messze még az autó. És mivel az unokatesóm lámpája kialudt, nekem át kellett adni az övét, és én kaptam egy kedves pártól egy pót-pót-pótzseblámpát, amivel szinte semmit nem láttam.
A legrosszabb és egyben a legjobb csak ezután következett. A túra vége felé le kellett ereszkedni egy völgybe, amin száraz időben fantasztikus, kis patakkal kergetőző ösvény vezet keresztül, ami viszont ebben az időben egy sárcupákból álló, néhol vízátfolyásos úttá változott – a vaksötétben. Azzal indítottam, hogy belecsúsztam a patakba, amitől Panna nagyon megijedt. Szerencsére nem ázott be a cipőm, de ezután Panna úgy próbált segíteni nekem, hogy két méterre előreszaladt, majd vissza, hogy lássam az utat, és gyakorlatilag beterpesztett, amikor a patak megint keresztülszelte az ösvényt. Egyszerűen könnyekig meghatott, hogy mennyire cuki, ahogy segíteni próbál nekem.
Végül nagy nehezen, egy hajszállal a szintidőn belül, de beértünk a célba, ahol a kitűzőn és a pecséten kívül főtt virsli volt a jutalom – amiből természetesen a kutyák is megkapták a részüket. Az állomáson sokan vártunk az ilyenkor indított különjáratú kisvasútra, és a főtt virsli illata is nagyon izgatta, ezért Panna csak a hazafelé tartó kisvasúton aludt el először a lábamnál, utána pedig amikor mindenki elfoglalta a helyét, felmászott az ölembe. Másnap is egész nap aludt.
Hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy megcsinálta, viszont nagyon haragszom magamra. Az ember hibázik és tanul a hibáiból. Én azt tanultam meg, hogy még ha a legjobb szándék is vezérli a felelős kutyagazdit, mindig meg kell vizsgálni az összes körülményt, ebben az esetben azt, hogyha két hónapig 40 fokban szinte mozdulatlanul feküdt a kutya, akkor nem várhatjuk, hogy jó kondícióban legyen, csak azért mert kutya. Legközelebb mindent jobban átgondolunk, jobban megszervezzük, de nem hagyjuk ki, mert teljesítménytúrázni jó, és végén mindig büszkék lehetünk magunkra, de legalábbis a kutyánkra biztos.