El sem akarom képzelni, milyen lehetett Bojtosnak, amikor a következetesen, de tévesen hegynek nevezett budai domboldalról a Moszkva térre költöztünk, de az is csak a kutyák hihetetlen alkalmazkodóképességét dicséri, hogy gyakorlatilag szó nélkül elfogadta: ezentúl itt fogunk élni, villamosok és büdös utcák, szirénázó mentőautók és üvöltve hányó aranyifjak között.
Ha ez van, akkor ez van, rántott egyet csapott vállán, és nem foglalkozott tovább a kérdéssel, bár a véleményét nem szeretném meghallgatni rólunk, mert lesújtó lehet.
Csak lazán kapcsolódik ehhez a témához az öntudatos teherautó-sofőr története, aki – miután konstatálták együttesen a babakocsit toló anyukával, hogy parkolása miatt lehetetlen elférni a járdán – annyit kurjantott oda: Mit akar?! Ez város.
Nyilván arra gondolt, hogy itt autók laknak, nem anyukák.
De valami hasonló játszódhatott le Bojtos fejében is, amikor futkározás helyett pórázvégen kellett megvárnia a zöldre váltó lámpákat, és mókusok helyett sörös dobozokat kergetett a játszótéren.
A dombon egyszer teljesen váratlanul egy macska ült az ágon, egésze kicsi macska, egészen alacsony ágon, de elérhetetlen távolságban ebünk számára, ami komoly traumát okozott neki. Ugatással és ugrálással fejezte ki felháborodását, aztán nagyjából két évig mindig meg kellett ugatni az üres ágat, és minden alkalommal reménykedett, hogy megint ott lesz a macsek. Nem volt ott soha, de amennyiben még mindig arrafelé sétálnánk, szerintem lankadatlan lelkesedéssel keresné.
A városban is vannak ugyan macskák, de a városban kisállat- és felszerelésboltok is vannak, ahol minden színes, mindennek jó szaga van, minden érdekes. Bojtos általában nem jön velünk vásárolni, de találtunk egy olyan helyet a Varsányi Irén utca sarkán, ahová bemehettünk együtt, mivel méretet kellett venni róla az esőkabáthoz. Megérintette őt a bűnös város talmi csillogása, mint zsámbéki tinédzsert a plázafíling, legyökerezett és elámult.
Ezt követően minden alkalommal arra akart menni, beszippantotta őt a fogyasztói társadalom dögletes örvénye, a konzumálási láz, ha történetesen ember lenne és nem kutya, nagyjából ekkor kezdtem volna rettegni, hogy hamarosan jönnek a könnyű- majd nehézdrogok, a züllés és a félmeztelenül táncolás a latyakos hóban. Szerencsére, kutyák esetében ezt sokkal könnyebb kordában tartani, néhány határozott rántás a pórázon, és máris megyünk a szokásos irányba, kihagyva a kisállatboltot, ő pedig némileg csalódottan, de szorgalmasan battyog velünk, mintha mi sem történet volna.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy legközelebb ne arrafelé húzna megint, de állítólag két-három év, és meg is feledkezik róla.