Fakó és büdös heringek esnek az égből, a liftben kistérségi popzene szó, egy alsó tagozatos szociopata lábossal veri a lépcsőkorlátot, és még el sem indultunk sétálni. Nem otthon vagyunk, világunk kissé felborult, megtört a rutin, és a rutin megtörése átmeneti zavarokat okozott.
Egy kis fehér kutya a bonyolult világban (nem az ő világa bonyolult, hanem a miénk, amibe becipeltük) ragaszkodik a szertartásokhoz, az időpontokhoz, mindene a regula, miközben nyitott minden újdonságra, de fontos neki, hogy legyen honnan elrugaszkodni, azaz ne az egyik semmiből kelljen átlépni a másik semmibe, hanem a reggeli séta, délutáni séta, esti séta szentháromságából indulhasson ki, természetesen a köztes alvások és evések bástyái mögül.
Nem elég, hogy én néhány napra elmentem, de M.-mel átköltöztek a nagymamához, és egyszer még ott is aludt, de úgy, hogy M. nem volt mellette. Mondanom sem kell, hogy Bojtos kiborult, nem értett semmit az egészből, úgyhogy amikor hazajöttem a kórházból és ő is hazajött a Lehel utcából, akkor sértődött arccal méregetett, miszerint én itthon döglöttem a tévé előtt, amíg neki rettenetes körülmények között kellett sült kacsamellet ennie és az új plüssállataival játszania. Még jó, hogy le nem köpött.
A szokásos párperces durca helyett, majdnem egy teljes napig kerülgetett mártírtekintettel, és csak az győzte meg, hogy elég esetlen és aluszékony voltam, tehát talán mégis volt valami oka annak, hogy nem voltam vele. Másnapra már megint rendben volt a lelke, de ekkor meg az következett, hogy M. vitte sétálni, ami némileg fokozta bizonytalanságát. Egy hétig tartott a furcsa világ, addig vagy én aludtam reggel, amikor ő indult, vagy mentem vele ugyan, de nem szóltam egy szót sem, nem beszélve azokról a reggelekről, amikor rádiózni indultunk normál esetben, de ezekben a napokban semmi, csak a szokásos kör a ház körül.
Egy érzelmileg stabil, elkényeztetett, de napirendjében megingathatatlan kutya simán átvészeli ezeket az időszakokat, de érdekes megfigyelni a várakozást, a csalódást, majd a megnyugvást, amikor végre rendeződik minden: hétfőn megint taxival a nagymamához, kedden és a többi napon megint velem reggel a játszótérre, ahol lehet hosszan és merengve nézni a semmibe Ryan-nel, a szálkásszőrű búvárterrierrel. Még hetekkel később is ott bujkál valami kétség, hogy ma vajon úgy lesz-e minden, mint mindig, vagy megint változik a program, aztán megfigyelni, hogy lassacskán elmosódnak a borzalmak, és természetes lesz a menetrend, magabiztos és vidám a kutya.
Még belegondolni is rossz, hogy ha egyetlen éjszaka után, amit zabálással és játékkal töltött az imádott nagymamánál, de konkrét gazdái nélkül, mit élhet át egy eb, ha végleg más körülmények közé kerül, esetleg – irgalom atyja, nem hagyj el! – az utcára, ahol nem csak a szertartások maradnak el, hanem minden, de minden.
A háziasítás egyirányú utca, amíg ki nem halunk, a felelősségünk megmarad, csak a teljesen hülyék hiszik azt, hogy az erdőszélre kirakott kutya majd szépen visszavadul, és boldogan él a Budai hegyekben, mert a valóság egészen más, még akkor is, ha az ausztrál példa némileg cáfolni látszik ezt a dingók tekintetében. De a valóság sokkal inkább az, hogy vagy velünk, vagy sehogy.
Persze, az is előfordulhat, hogy a korral járó túlérzékenység beszél belőlem, és hamarosan szipogó nénike leszek. Ez esetben majd nyugodtan lőjenek le.