Elvált szülők kutyája

2016. 02. 04.    --

Hogy milyen az élet kutya nélkül? Leginkább üres.

Van úgy, hogy a párkapcsolatok nem működnek, és akkor előbb vagy utóbb az egyik kimondja, és vége lesz. Így volt ez Panna gazdájával és velem is. Vége lett.

Belém hasított: Mi lesz a kutyával?
Ahogy már belém hasított egyszer hónapokkal előtte, amikor az összeomlás határán álltam a hálóban, és nem tudtam, meddig bírjuk még. Akkor bejött Panna. Csóvált. Először az állát rakta fel az ágyra, majd szép lassan felmászott rá. Akkor és ott én nem tudtam megszakítani ezt az egységet – talán éppen a kutya miatt. Panna gazdája később igen.

Mivel a kutya eredetileg is hozzá tartozott, a gondolat sem merült fel, hogy magam mellett tarthassam. Persze az első nagy sírás közepette megígérte, hogy elvihetem majd, hiszen én vagyok az “anyukája”, de az én kérdésem már akkor is az volt, hogy hogyan, hiszen lesz majd másik “anyukája”.

A költözést leszámítva azóta tényleg nem találkoztam Pannával, mint ahogy tényleg lett új “anyukája” is. Persze én is megtehetném, hogy felemelem a telefont, hogy elkérjem egy délutánra, de a büszkeségem nem engedi.

És mit gondolhat a kutya? Azt, hogy én elhagytam? Eltűntem?
Nem akarom összezavarni, bár többen azt mondják, ettől nem kell tartanom. A kutyák nem haragtartóak, sima, egyszerű szeretetbombák, és mindent megbocsátanak.
Mégis félek. Mi van, ha már nem fog úgy örülni nekem? Mi van, ha nem hallgat már rám? Mi van, ha nem ismer meg? A szívem ott és abban a pillanatban hasadna ketté.

Tehát Panna elméletben megbocsátaná, hogy én már nem szeretem, de én ugyanezt már nem tudnám neki? Ez nagyon önző dolog tőlem, mint ahogy az is, hogy mellettem is van már valaki “új”, és nem akarom bonyolítani az amúgy is kusza szálakat. Így nem találkozom Pannával.
Majd egyszer, ha már minden rendeződött bennem, akkor.

Nagyon nehéz. A Facebooknak megvan az a jó szokása, hogy napról-napra feleleveníti az emlékeket posztolt képek formájában, és akárhányszor meglátom azt a szőrös, legédesebb pofázmányt, mindig könnyek gyűlnek a szemembe.

Azóta most voltam először kutyás rendezvényen, a Kino Moziban a Lelenc Alapítványnak gyűjtött a Kutyatár, és mindenki azt adta bele, amit tudott. Én fényképeztem. Egyedül. Régen Panna gyakran elkísért az ilyen eseményekre, de most nem volt mellettem senki, aki osztogathatná a nyálas puszikat, mint Micike, vagy szemrevételezhetné az adományokat, mint Bojtos. A lábam mellett sem feküdt senki, mint ahogy Zazie feküdt a gazdája lábánál.
Szörnyen egyedül voltam.

Hogyan lehet kutya nélkül bírni? Nehezen. De azon az adománygyűjtő délutánon eldöntöttem, hogy amíg nem tudok saját kutyát vállalni, addig önkéntes kutyasétáltató leszek. Vagy önkéntes kutyaszitter. És megpróbálok minél több időt kutyák közelében eltölteni, és a szabadidőmben azzal foglalkozni, hogy nekik jobb legyen.

És mikor lesz legközelebb kutyám? Ha révbe érek magammal és saját lábra állok. Mert egy dolgot eldöntöttem.

Én lakáskulcsot és kutyapórázt nem adok vissza soha többé.

Címkék: , ,

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ellenőrzőkód *

Töltés...