A fenti kijelentéssel kivételesen nem az elfogult gazdi igyekszik nyomatékosítani kutyájának édességi mértékét. Meg aztán tudjuk, hogy Mici esetében ilyen jellegű bizonygatásokra nincs szükség. Igen, ez volt az elfogult gazdi hangja.
A cukorból vagy megállapítás kutyámnak az esőhöz fűződő nehezen definiálható viszonyára utal. Mondhatnám, hogy Mici nem kedveli, nem szíveli, fél tőle, utálja ezt a természeti jelenséget, de valójában érzései talán az undorhoz vannak a legközelebb. Elég csak néhány az ereszről tájékoztatás nélkül aláhulló esőcsepp, ami a fején landol, máris hisztérikus rítustáncba kezd, hogy lerázza magáról. Ha utunkba akad egy nyilván szörnyű veszélyeket rejtő pocsolya, megtorpan előtte és hosszasan azon lamentál, hogyan tudná úgy kikerülni, hogy biztosan ne érje nedvesség a többre érdemes tappancsokat. A nyirkos fű pedig egészen átalakítja a mozgáskultúráját: nem sétál rajta, nem fut, hanem szökdécsel, hogy a növényzet a lehető legkisebb felületen és a legrövidebb ideig érintkezzen a hasával.
Persze én sem gúnyolódtam kis finnyogásán ilyen nagy pofával, amikor az eső – ha egy rövid, ám ijesztő időre is, de – közénk állt.
Korábban már hosszasan fejtegettem a kutyaruhákkal kapcsolatos nézeteimet, miszerint, ha muszáj, hát muszáj. Márpedig esőben muszáj. De be kell vallanom, csak a szám járt. Mici ugyanis annyira ellenzi az esős sétálás előtti felöltözést (szerencsére csak a sajátját), hogy az utóbbi időben elsunnyogtam (mármint az övét).
És nem, nem szándékosan kínzom a kutyámat. Tényleg azt gondoltam, majd séta után, otthon megszárítkozunk. És védelmemre szóljon, ez az esetek túl nyomó többségében mindenféle különösebb konfliktus nélkül így is történt. Persze volt némi szájhúzás részéről, meg durcáskodás, de tudom, hogy ha esőkabátban kellett volna megtennie az utat, még nyűgösebb lett volna.
Azzal azonban nem számoltam, hogy az eső mértéke felülírja döntésem helyességét. Komoly viharban ugyanis nem állja meg a helyét az elméletem. Erre a legutóbbi eset a bizonyíték.
Esti sétánk időpontja történetesen egybeesett egy oltári nagy zuhéval. Én persze birtokában voltam az információnak, hogy várhatóan milyen körülmények fogadnak minket, ha leérünk. Nem úgy Mici. Ő lelkesen csóvált, mikor meglátta szép kék pórázát a kezemben, meg hogy átveszem a kutyasétáltató nadrágomat (újra leszögezném, én nem ellenzem a séta előtti felöltözést). Még a ravaszul a zsebembe rejtett összecsukható ernyő sem volt gyanús számára.
Peckesen szállt ki a liftből, ahogy leértünk a földszintre, és ugyanazzal a lendülettel indult az ajtó felé, ahol aztán szembesült az eső tényével, és egy „normális vagy??” grimasszal a pofáján megfordult, és újra a lift felé vette az irányt.
Mici, muszáj lesz pisilned! – mondtam neki félhangosan, és csak reméltem, hogy nem jön szembe ismerős. Nagy nehezen kirángattam a satuféket szimuláló kutyát. Át a vizes (!) járdán, ki a vizes (!) fűre. Ahogy mondani szokás, ez nekem jobban fájt, mint neki. A tacskókeverék ekkor már sokkos állapotban volt, én meg magamban gyötrődtem, hogy talán hagyni kellett volna ezt az egész esti séta dolgot a fenébe, végül is szívesen takarítom fel reggel az összepiszkított konyhát.
A kétségbeesett Mici egy ideig mozdulatlanul állt a füvön a szakadó esőben, majd számba véve a lehetőségeket, egy gyors döntést követően bekotort a bokrok alá. Próbáltam világítani a telefonommal, hogy lássam, volt-e már eredménye a tortúrának, és felmehetünk-e végre, de csupán egy reszkető és értetlen kutyát találtam. Ekkor azt gondoltam, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a kellemes kiruccanást. Rángattam, és épp mikor elszavaltam volna a Kislányom, nem vagy cukorból örökzöldet, hirtelen nagyon könnyű lett a póráz. Az automata zsinór visszacsúszott a tokjába, és üresen lógott a hám a végén. Én rémült kiabálásba kezdtem: Mici, Mici. Válasz nyilván nem érkezett, a bokor sem zizzent, este tizenegy, közvilágítás nulla, és akkorra már én is ronggyá áztam.
Hosszú percekig szólongattam, próbáltam bebújni az ugyancsak tök vizes bokrok alá, de sehol nem volt a kutya. Az idegösszeomlás szélén végül úgy döntöttem, kicsit kitágítom a keresési horizontot, megkerültem a háztömböt, hátha. És ott megláttam a kapuban Micit. A csontig átázott kutya feltehetően abban a pillanatban a bejárat felé vette az irányt, hogy lecsúszott a hám a vizes kis testéről, csak éppen a sötétben és a nagy ijedtség közepette ez nekem fel sem tűnt. Így tehát nyilván percek óta ázott az ajtóban, és arra gondolt, ez a hülye majd csak abba hagyja az óbégatást, és az első kapuhoz fog jönni, ahol rendesen be szoktuk fejezni a sétánkat.
A lakásban persze már boldogan csóvált, miközben a lelkiismeret furdalástól elgyötört gazdi szárogatta egy törölközővel. Mikor Mici túl volt a poszt traumás stresszen is, valószínűleg összerakta, hogy erről az egészről én tehetek, és magára öltötte a ne is szólj hozzám pózt. Gyakorlatilag egész este a sértettség édesvizű tavában fürdőzött, és a büntetés alól csak a másnap reggeli verőfényes – bár aggodalommal várt – séta hatására oldozott fel.
A szerő blogja: varrasszabadsag.blog.hu