Valószínűleg rengeteg dolog, de a történelemszemléletem mindenképpen megváltozott, mióta összebarátkoztunk Bojtossal. Sohasem hittem igazán a győzteseknek, akik a könyveket megírták, de ha voltak is olyan momentumok, melyek nem tűntek teljesen valószínűtlennek, valami mindig hiányzott. OK, honfoglalás, II. világháború, piramisok megépítése, kőkorszak, Tanácsköztársaság és 56-os forradalom, de sehol sem említik a kis fehér kutyákat.
Mielőtt rácsavarodnék a lényegre, leszögezem: semmiféle előítéletem sincs a kis fekete, a nagy fekete vagy a nagy fehér kutyákkal szemben, egyszerűen csak úgy alakult, hogy az utóbbi öt évet egy kis fehérrel töltöttük, és itt szó szerint kell érteni az öt évet, mert mindketten itthon dolgozunk, tehát reggeltől estig. Aztán éjszaka. Mondanám, hogy csak így érdemes, de túlzás lenne, érdemes másképp is, de így a legszórakoztatóbb.
De vissza a történelemhez.
Az alapján, amit itthon látok, elképzelhetetlen, hogy az emberiség történetének meghatározó eseményeinél ne lett volna ott egy kis fehér kutya. Ha villanyszerelő jön hozzánk, ha kiállítást nyitunk meg, ha leolvassák a gázórát, ha sampont öntök a fejemre vagy leejtem az ütvefúrót a konyhában, ott van egy kis fehér kutya és hozzáfűzi a véleményét a történtekhez.
Ez alapján teljesen valószínűtlen, hogy piramisokat lehetett volna építeni kis fehér kutyák narrációja nélkül. Tudom, hogy az egyiptomiak macskások voltak, de ennek praktikus okai lehettek, mivel a macskák nem szóltak bele a melóba, és ettől valahogy hangsúlyosabbnak, titokzatosabbnak látszottak, míg a kis fehér kutyák ott lábatlankodtak minden egyes kőtömb beemelésekor, szerintük segítettek, a munkások szerint viszont csak bénáztak, de mindenképpen jelen voltak. Mondták a magukét, aztán még annyit sem kaptak, hogy megörökítsék őket a falakon. Bezzeg a sakálok… de mindegy.
Az otthon tapasztaltak alapján lehetetlennek tartom, hogy Jaltában Sztálin, amikor visszavonult pihenni a tárgyalások szünetében, ne egy kis fehér kutya mormogását hallgatta volna, vagy szent István, amikor éppen intelmein dolgozott, ne egy kis fehér kutya fejét vakargatta volna.
Ott voltak mindenhol és beleszagoltak, belemukogtak, belemásztak mindenbe. Látszólag eredménytelenül és csupán önmaguk szórakoztatására, azonban ez egyáltalán nem bizonyított. Könnyen meglehet, hogy a kis fehér kutyák narrációja alakította a történelmet, mintegy észrevétlenül, de fülvakargatás függvényében más döntések születtek, a nedves kutyaorrok érintésétől ötletek pattantak ki a feltalálók fejéből, és csaták dőltek el, amikor egy kis fehér kutya belebeszélt a haditanácsba. Dobtak egy csontot neki, aztán folytatták tovább a történelmet, de ez a történelem már nem volt ugyanaz, mint a vakkantás előtt.
A fentiek alapján érdemes lenne újragondolni az elmúlt százezer évet, esetleg a későbbiekben beleírni a tankönyvekbe, hogy „Napóleon egy évet töltött Elba szigetén egy kis fehér kutya társaságában, majd visszatért Franciaországba”, illetve „Galilei visszavonta eretneknek nyilvánított tanításait, mert várta otthon egy kis fehér kutya”. Nem kellene tehát átírni a történelmet, csak végre megadni végső formáját, kiegészíteni a kis fehér kutyákkal.
A legfontosabb azonban, hogy a művészek ezentúl ne fessenek képet kis fehér kutya nélkül, valamint ne faragjanak több lovas szobrot, mert már minden tele van ezekkel, miközben kis fehér kutyás műalkotás alig található a köztereken.