Hajnalig szólt az – erdőben némileg szokatlan – egybites lakossági veretős technó, így a nyulak kizökkentek megszokott ritmusukból (bár nyilván belezökkentek egy másikba), és ahelyett, hogy reggel 7 körül visszavonultak volna odúikba (üreg), kint napoztak az ösvényen, bávatagon, mint egy erősen másnapos strandférj. – Lesz ma valami? – kérdezte egyikük. – Edzés, kardió- mondta a másik – 9 körül jön az a rövidlábú, béna fehér kutya, hogy kicsit átmozgasson.
Ekkor léptünk mi a képbe.
Én sem voltam túl friss, a fentebb már részletezett akusztikai körülmények miatt, de Bojtos a szokásos lelkesedésével szaglászta a világot, majd amikor észrevette, hogy gyakorlatilag nyulak között gázolunk, jellegzetes, ám vérfagyasztó csatavonyításával berohant az aljnövényzetbe, ahonnan valószínűleg az a nyúl érkezett, aki most néhány méterre előttünk sütkérezett az úton. Kivárt, hátha előkerül a kutya, majd amikor feltűnt a bozótból, mintegy mellékesen elrohant. A jelre újabb nyulak kezdtek futni, Bojtos pedig boldogan szalad az ellenkező irányba, aztán vissza, cikk-cakk és hatalmas szökkenések, kaffogás és káosz.
Ilyenkor leülök és abban reménykedem, nem akad bele valamibe, mint a múltkor, amikor egy sivalkodó kutyát kellett kiszabadítanom valami bokorból, amit csak kúszva lehetett megközelíteni, ráadásul eső után.
A kaffogás mögöttem, előttem, mellette szól, tehát nincs probléma, a vadászeb mozgásban van.
Néha szólni kell neki, nem mintha ilyenkor visszajönne, de legalább sejti, hogy majd amikor vissza akar jönni, nagyjából merre induljon. – Bojtos! – Kaff-kaff-kaff! – ezúttal nekem szól, azt jelenti, hogy itt vagyok, megvagyok, még nem kaptam el, de már nagyon közel járok, tudom, hogy itt vagy, nincs semmi baj.
Néha felvillan a fehér folt itt vagy ott, nem tart sokáig a vadászat, mert alapvetően kanapékutyáról van szó, a nyulaknak pedig sokkal komolyabb edzőpartnereik is vannak, úgyhogy kábé öt perc múlva előkerül, leül mellém és lógatja a nyelvét, szemében töretlen bizalom, hogy legközelebb sikerülni fog, de most igyekezzünk haza, mert szomjan hal.
Őszre egyébként mindig formába jön, ami azt jelenti, hogy akár tíz percig is képes rohangálni, és utána nem néz ki úgy, mintha megmászta volna az Everestet. Próbáljuk valahol az arany középúton tartani a kiképzését, azaz ne roppanjon össze, ha megkerüljük a háztömböt, de nem is legyen olyan izmost, mint a helyi biztonsági őr vizslája, mert az ronda és természetellenes. Láttak már kigyúrt vizslát? Ijesztő, de nem abban az értelemben, inkább, mintha Woody Allen ledobná a felsőruházatát és kiderülne róla, hogy titokban húsz éve testépítő.
Hazamegyünk, iszunk és alszunk délig.