Bevallom őszintén, azért féltem egy kicsit. Na nem attól, hogy nem tudok jó “adó 1%-os” filmet csinálni a Lelenc Kutyamentő Egyesületnek, hanem attól, hogy lelkileg mennyire lesz megterhelő kimenni egy menhelyre, látni a sok sanyarú sorsú kutyát. Vajon sírni fogok a sarokban, amikor senki nem lát?
Tenner Anna, a Lelenc Kutyamentő Egyesület elnöke kért fel a feladatra, amit nagy lelkesedéssel azonnal el is vállaltam. Annával egyből ugyanarra gondoltunk, ne a szomorú oldalát lássuk ennek a világnak. Mutassuk meg, a Lelenc Tanya milyen hely is valójában.
Egy napsütötte péntek délelőtt találkoztunk Zuglóban, onnan közös kocsival utaztunk együtt a Tanyára. Anna közben az Alapítványról mesélt, a kutyákról – név szerint ismeri az összeset. Az összes történet, az összes kórlap, az összes jellem ott van a fejében. Ahogy beszél róluk, tudom, hogy a legmélyebb, legodaadóbb, legnemesebb szeretettel szereti őket – ahogy csak kutyát tud szeretni az ember.
A Tanyán egyből úgy éreztem magam, mintha egy szigetre érkeztem volna meg – a béke szigetére. Tágas, tiszta a tér, az érkező autót lelkes kutyacsaholás köszönti.
Megismerkedem a gondozókkal, és már kezdődik is a munka – vagyis a napi rutin. Annával közösen úgy döntöttünk, hogy nem viszünk történetet a filmbe, egyszerűen csak megörökítem, milyen kutyák élnek az alapítvány gondozásában és hogyan. Nyílik az első ketrec, bemegyek. Az első kutya Kyra, már alig várja, hogy kimehessen a futtatóra és szaladgálhasson egy nagyot. Mégis örül nekem, puszikkal halmoz el és próbál rávenni a szemével, hogy nyissam már ki a ketrecajtót. Miután végzem a közeli felvételeivel, engedek a nyomásnak, és Kyra már rohan is. Először mindenkit üdvözöl a futtatón, aztán jöhet a játék – szinte repül a kutya a botra erősített labda után.
Miután vége a mókának, jön a következő – így megyünk végig az összes tanyalakón, megismerek mindenkit. Ahogy telik a nap, egyre többet tudok meg a kutyákról: majdnem mindenki szobatiszta. Amikor idekerülnek először egy szűrővizsgálaton esnek keresztül, fizikai és lelki állapotuknak megfelelően folytatódik tovább az ápolás és a gondoskodás. Az alapítvány célja nem az, hogy minél előbb “túladjon” a lelenceken, hanem hogy ténylegesen megfelelő otthont találjanak számukra – ezért szigorú náluk az örökbe fogadás. Vannak kutyusok, akik viszonylag hamar gazdira találnak – viszont vannak olyanok is, akik hosszú évek óta a Tanya lakói. Anna szerint ez nem baj, mert ezek a kutyák úgy érzik a Lelenc az otthonuk és a gondozók a családjuk. Ők a vak, süket vagy öreg kutyusról ugyanúgy gondoskodnak, mint az egészségesekről. Náluk nincs helyhiány miatti altatás.
Filmeztem, figyeltem és megéltem. Kétszer állt el a lélegzetem, kétszer estem szerelembe: Az egyik kutyus neve Chilie, egy hófehér husky keverék, akinek letaglózott a szeretete, a kedvessége és a szépsége. Labdázik, figyel, bújik. A másik eb, Nevillie, egy puli keverék. Ahogy rám nézett – mintha csak Panna kutyám nézett volna rám. Ahogy leguggoltam és filmeztem, ő is ugyanúgy beült az ölembe, mint ahogy Panna szokta tenni – segített dolgozni és nem tudtam meggyőzni, hogy most ő a főszereplő, nem én.
Rengeteg kutyussal találkoztam aznap, mindegyik fantasztikus, különböző jellem. Nem félnek, bíznak az emberben – olyan, mintha tudnák: már jó helyen vannak. És várnak. Várnak a tökéletes gazdira, aki úgy szereti őket, ahogy vannak. Keverékként, csipkézett arcúnak, szőrösen, izgágán vagy éppen nyugodtnak, csendesnek, süketnek. A szerelemre várnak, a szeretet már megkapták.
Nap végén, már fáradtan, beültünk melegedni az egyik közös helységbe. Kávét ittunk beszélgettünk és vártuk a naplementét, hogy meglegyen az is a felvételen. Egyszer csak eszembe jutott Chilie, és megkérdeztem Annát, kimehetek-e hozzá. “Ki, de nem ugrálhat már.” – hangzott a válasz. Ekkor felismertem: Anna itt minden kutya gondoskodó „anyukája”, hiszen tényleg – vacsora után már nem szabad ugrálni, pihenni kell, alvás idő közeleg.
Bementem Chilie mellé, aki persze örömében ugrált volna, de sikerült hamar lecsitítanom egy kis has simogatással. Üldögéltem ott Chilie-vel egy kicsit, beszéltem hozzá, néztem ki a rácson. Amit onnan látni: tisztaság, nyugodtság, a szántóföldön túl fasor. Lassan sötétedik, hirtelen lep meg minket a hideg, a meleg tavaszi nap után. Chilie 9 éves, és 7 éve a Lelenc Tanya lakója.
Ültem ott és arra gondoltam: “Chilie kutya, ha lenne hova – én hazavinnélek”.
Fotó és filmek: Fehér S. Zsuzsa