Ennyit a határozottságról.
A körülmények összejátszottak ellenünk, mivel a borz elhallgatott, Bojtos pedig végleg birtokba vette, nem mozdul nélküle, még a fogadásunkra rendezett örömtáncban is szerepet kapott: őt hozza elénk, amikor a kibírhatatlan félórás távollét után hazaérkezünk.
A férfi az férfi, amit egyszer kimond, az törvény, valahol megvan a teljes lista a család eltartásáról és a gyermekek veréséről, de most nem találom, mindenesetre villámgyorsan szembesülnöm kellett azzal, hogy a borznak mennie kell! mondat mintegy önnön dugájába dőlt, és saját cáfolatom lettem, mintegy bizonyítva a fentiek férfiakról szóló részének tarthatatlanságát és nevetségességét.
Nem tudom kicsavarni a gyermek kezéből a nyalókát.
Kár arra időt fecsérelni, hogy ha nem némult volna el a borz, akkor mi történt volna, lett volna-e elég lelkierőm megfosztani négylábú haveromat a játékától, de a hosszabb pszichoanalízis elkerülése végett feltételezzük, hogy igen. Még szerencse, hogy a sors nem akarta. (Jé, ez fordítva is értelmes: még sors, hogy a szerencse nem akarta. Illetve, majdnem.)
Szóval a megkukulás biztosította a méltóságteljes visszavonulást számomra, meg egyébként is, egy félálomban tett kinyilatkoztatás nem lehet örök érvényű.
Akinek kutyája van, alapból megtanulja a kompromisszumok művészetét magas szinten művelni, mivel első körben a tárgyakhoz való ragaszkodás illan el, majd az összecsiszolódás alatt folyamatosan változik az életünk, ahogy változnak a szokásaink, rutinjaink és nem utolsó sorban a helyek és terek rendeltetése. Eddig fotel volt, mostantól ágy, eddig a mienk volt a babzsák, mostantól csak részben, és egyáltalán nem mi mondjuk meg, hogy melyik részben, mert átengedni valamit jó, elengedni még jobb, gondolok is Mariann szemüvegére, ami baromi drága volt, és rettenetesen nézett ki, miután Bojtos egy egész éjszakán keresztül rágta. Lehet persze idegeskedni, de teljesen felesleges, mert attól a szemüveg (toll, cipő, Dante első kiadás) nem nyeri vissza eredeti formáját, a kutya pedig akkor is megérti, hogy hibázott, ha megőrizzük hidegvérünket.
Szállnak a kis huffok* a semmibe, mi pedig boldogan követjük tekintetünkkel, amíg végleg el nem tűnnek a lemenő Nap fényében. Mert elengedni jó.
Ebben a racionalizálás sokat segít: nem is szerettem azt a nadrágot, amit az eb megevett, mert ronda volt, nem is kell egy felnőtt férfinak hat kisvakond plüssfigura, elég lesz csak kettő, elvégre túl az ötvenen már kisebb szerepet játszanak életemben a játékok, és így tovább.
(…és ekkor, ebben a pillanatban, mikor már magamat is meggyőztem döntésem helyességéről és előre mutató voltáról, megszólalt a háttérben a borz, azon a csak kínai játékokban használatos, vészjósló és tűrhetetlen frekvencián, amitől lefagy a világ…)
A borz marad.
*hungarian forint