Vannak kis pillanatok és nagy pillanatok. A nagy pillanatok a nagy embereknek jelentenek valamit, a nagy emberek viszont rendkívül kicsinyesek, lelki nullák és potenciális tömeggyilkosok.
Kis sötét emberek néznek a tévéd mögül, és akkor ki kell menned a kertbe, mert ott nem, mert ott nincs hideg, mert ott leülsz a kidobott gumiabroncsra, mivel már évek óta rászoktál, hogy nem dohányzol a lakásban, és ott, alig néhány méterre a sötétségtől végre valódi sötétség vár.
Olyan, mint egy kiterített angyal, Bojtos mellém ül, enyhén undorodva néz a cigimre, de boldog, mert együtt ülünk. Van egy határvonal a konyha ablakából kitörő fény és az erdő hibátlan sötétsége között. Ahogy az már határvonalak esetén megszokott, vékony, mint a jéghideg penge, ami a comb tökéletes ívébe vág. Elég vékony, na. A tökéletes gomborra hajtunk (Sammy Davis Gumiorr), reggelente pillanatragasztóval rakom fel. A pillanatragasztó az emberiség egyik legnagyobb találmánya: megállítja a pillanatot.
A megfejthetetlen fajtájú eb minden pillanatát élvezi a semmittevésnek, de persze legjobban a közös semmittevést: Mariann a függőágyban, én a gumiabroncson, ő pedig fel s alá közöttünk – a vaddisznók odakint. Odakint a sötétségben vaddisznók, sünök, esetleg őzek és karbantartók vannak, de a karbantartók hangját már megszokta, krahácsolva sertepertélnek. A lényeg a közösség gyönyöre, és a sötétségbe bámulás.
Annyira kevés kell a boldogsághoz, leginkább csönd és sötét.
A városban törnek és zúznak, a Parlamentben megmentik, vagy épp elveszejtik a hazát, de Bojtos kutya ebből annyit érzékel, hogy kiülünk-e este a kertbe vagy sem. Ha kiülünk, akkor a világ működik, ha nem ülünk ki, akkor valami baj van. Kiülünk, mert viszonylag hosszú életünk alatt rájöttünk arra, hogy egy befogadott, valamilyen keverékből összejött kutyát boldoggá tenni sokkal fontosabb, mint beteg rendszereket megdönteni. Gyűlöljük, ami van, de a fontossági sorrendet ismerjük: a kutya legyen boldog, a törpenyúl kapjon friss szénát, és csak utána következik a semmi forradalma.
A család az isten, a politika a gonosz.
Tudom, hogy ezt akarták, de én simán bedőlök nekik, mert tényleg annyit érnek, amennyit mutatatnak. Senkik ők, még egy árva kutyát sem neveltek fel. Én pedig kint ülök a kertben, alig fagyok meg, de mindegy, mert hamarosan jön a konda, és akkor boldogan ugathatunk (mármint ő, nem én), és akkor a vezérkan finoman jelez a többieknek, hogy kutya van a kerítésen belül, de kijönni nem tud, úgyhogy nyugi), és helyreáll a világ rendje: ugatás, röfögés, nézés a semmibe, a nagy és tökéletes sötétségbe.
Mintha a világ világ lenne.
Még több Bojtos: itt.
Megnyugtató, hogy nem mindenki hülye ( szerintem ).