Puszedli idén töltötte be a 7. évét. És már két éve nem él velem. És lassan egy éve nem láttam. És hiányzik. Pedig ő az én kutyám is… Mégis így hozta az élet. Kutya nélkül az élet olyan furcsa. Olyan nem teljes. Hiába hagyta itt a macskáját, az nem ugyanaz. Szeretem őt is. Persze. De egy macska macska, a kutya pedig kutya. Világ életemben kutyáim voltak. Macskául csak most tanulok.
De vissza Puszedlihez. A világ legédesebb leányzójához. Imádni való, okos, szép, hűséges, védelmező, és csak úgy szeret. Ahogy én is őt. Feltétel nélkül.
Hiányzik, ahogy szuszogva, olykor horkolva alszik. Ahogy döglött halba dörgölődzik a Szigeten, és utána ártatlanul néz: – Hogy én? Dehogy! Ő jött nekem…
Fürdéskor a prüszkölése, tiltakozása, majd belenyugvó megadása.
Ahogy leginkább kézből szeret enni, merthogy finnyás kicsit a szentem.
Ahogy lobog a füle, amikor szalad, fut, rohan valami izgalmas felé.
Hogy kamera érzékeny. Imádja, ha fotózzák. Néha még pózol is.
Hiányzik, ahogy a 40 kilójával könnyedén beugrik mellém az ágyba. Hogy imád gerinctől-gerincig fekve aludni velem. Ahogy néha kifolyik a nyála alvás közben a párnámra.
Ahogy a fájós pocakját jön simogattatni, mert az jó.
Még az is hiányzik, amikor éjjel 2-kor olyan finoman jelzi, hogy most le kell menni, mert különben baj lesz. Igen, finoman. Először csak leül velem szemben az ágyam mellett, és néz. Majd egy idő után elkezdi böködni az orrával a kezem, hogy hahó, kelj fel, kérlek!
Minden hiányzik, ami ő. A személyisége. A bája. A kedvessége. Az akaratossága. A duzzogása. A pajkossága. Az, ahogy óriási puszikat nyom le az arra érdemeseknek.
Szóval Chucky, a macs is nagyon jó fej, nagyon bírom. De Puszedli, az Puszedli. A labrador-golden retriever keverék tündér. A senkivel össze nem téveszthető gyönyörűség.
A barátom. A társam. A leghűségesebb partnerem.
Francba az ünnepekkel, hogy ilyen szentimentális nőt csinál belőlem. De mit tegyek… HIÁNYZIK…