Nininek az utca egy boldog, repülőtéri viszontlátás. Mintha kedves rokonai jöttek volna vissza messziről, hosszú idő után. Látom rajta, elhatározta, mindenkit üdvözölni fog egyenként és egyforma lelkesedéssel.
Kinézi magának a legközelebbi járókelőt, kurta lábain odaüget hozzá, füle, farka, szája szanaszét szalad a mámoros örömtől. Figyelem az embereket, akik az előbb még komoly arccal loholtak a dolguk után, ahogy leguggolnak, elmosolyodnak, odakínálják a kezüket a mohó kis pofinak. Csak nyalja össze, egészen nyugodtan! Többnyire jólöltözöttek, az ünnepek táján lakkcipősek, de reggel például a kukásember ormótlan bakancsán járt Nini vitustáncot a boldogságtól.
Pár napja pedig egy ráncos, keletlen tészta színű kéz nyúlt felé. Virágos volt az otthonka a régi-régi nénin, és inkább a hátát görbítette tovább, mert a guggolás már nem ment. Láttam a mosolyát, nem voltak benne hosszú, hideg telek.
Egy középkorú pár is jött, a nőn impozáns bunda. De nem ő hajolt le, hanem a férfi, legalább 150 kiló volt, motoros dzsekit és hegyes orrú western csizmát viselt. Hatalmas, izmos kezében Nini bekuckózhatta volna magát.
Egyszer repült is Nini, az ápolatlan, ittasnak tűnő ember egy pillanat alatt emelte fel őt majd két méter magasba, hogy a fülébe dünnyögjön. – Szépen kérem, tegye le őt! – találtam rá a jó mondatra. Iszkoltam odébb, de csak én ijedtem meg, ő nem fél senkitől.
Ha pedig már elég embert üdvözölt, hazaballagunk. Nini itthon a nap legnagyobb részében az ölünkbe gömbölyödve alszik, kiheveri a rokonokat.