Ez milyen kutya? – kérdezik, ha Bojtossal megjelenünk valahol, és már a kérdés is sértő, hiszen magyarázkodásra késztet, mivel konkrétan fogalmam sincs, bár felfedezhető benne némi havanese, puli, west highland white terrier, de egyik sem dominál, így aztán jön a talált kutya, keverék, mire minden barom azzal jön, hogy azok a leghűségesebbek. Mi van, ekefejű, elszundikáltál a közhelyszótáron?
Ha valaki behajolna a babakocsiba, és a csecsemő fajtájáról érdeklődne (látom, van benne némi afrikai hatás, de mintha a kaukázusi dominálna), azonnal rendőrt hívnának, de egy kutyát bárki buzergálhat a származása miatt.
Van egy kis kör: vadászok, juhászok és a közös halmaz a vadakat terelő juhász, ahol tényleg számít a fajtatisztaság, de minden más esetben karmikus bűnt követ el, aki a több százezer otthontalan kutya helyett tenyésztőtől (jobb esetben, mert gyakran szaporítótól, ellenőrizetlen dílertől, vagy a szomszédtól) vásárol divatos, esetleg bizonyos populációban menőnek számító ebet, ami aztán vagy meghal hat évesen, vagy egy életen (kutyaéleten) keresztül szenved a fajtára jellemző betegségtől.
Erre a büszke tulajdonos azt feleli (a farok hosszabbításra használt pitbull és a retikülkutya női pilótája egyaránt), hogy a befogadott kutya zsákbamacska (tudatos képzavar), és nem lehet tudni, mi lesz belőle holnapra (vérengző fenevad, aki megeszi a szomszéd Béla bácsit, amikor éppen vedlik), milyen rejtett betegsége van (oh, mert mennyivel jobb egészen biztosan tudni, hogy a túltenyésztett Marcipán egészen biztosan megvakul, majd megáll a szíve!), egyéb idiotizmusok, lapos közhelyek és betanult reklámszövegek, miközben tényleg majdnem félmillió kutya szenved ebben a kis országban.
A karmikus bűn lényege, hogy nem szabadulunk meg tőle akkor sem, ha újjászületünk, hordozzuk magunkkal minden alakban, ha fa leszünk, lehugyoznak a kutyák, hogy kutya leszünk, ott fogunk megrohadni a sintértelepen.
De hát – makog a tibeti búvár-terrier büszke tulajdonosa – gyermeket sem fogadunk örökbe, pedig az árvaházak zsúfoltak, hanem megszüljük (megcsináljuk) a sajátunkat… de ez baromság, mert a kutya mindenképpen jövevény, valaki, aki kívülről érkezik, nem a mi genetikai állományunkat viszi tovább, tehát teljesen mindegy, honnan jön, és ha már mindegy, akkor miért ne csökkentenénk a szenvedést a világban?!
Ez a világ a szenvedés világa, a szenvedés oka a tudatlanság, a tudatlanság megszüntetése lehet az egyetlen feladatunk. Lehetne.
Sok mindenben igazad van, de kérlek, ne ostorozd azokat, akik kiváló tenyésztőktől vásárolnak fajtatiszta kutyát. Én rajongok a schnauzerekért és a kiváló tulajdonságai miatt mindig is ezt a fajtát fogom választani (megvásárolni vagy örökbefogadni). A fajtatiszta kutyáknál 80 %.-ban tudod, hogy milyen tulajdonságai lesznek, mind jó, mind rossz értelemben.
Mellékesen volt Dél Galapagosi Pingvinterelőnk is. A világ legklasszabb németjuhász és ki tudja ki keveréke, akit kb 3-5 éves kora körül találtunk és még 10 évig velünk volt. Soha nem szégyeltük, hogy Ő egy városi turmix. És ha megkérdezték, hogy milyen fajta mi büszkén válaszoltunk, hogy Dél Galapagosi Pingvinterő!!!!!!!!!
Természetesen provokatív céllal készült a cikk, hogy vitát szítson. Én is imádom a óriásokat, volt szetterem, bobtailem:D
Volt 13 évig egy vásárolt uszkárom, és jelenleg van egy Uszkárfajtamentéstől örökbe fogadott csodálatos 4 éves Zeuszka uszikám. A kettő között volt egy keverék Golden Retriver, papa, és egy ” könnyű vérű tacskó mama ” szerelmének gyümölcse, egy csodálatos kis mix. Ha kérdezték sétáltatás közben, milyen fajtájú? Rávágtam, hogy ” fajtatiszta sétatéri keverék ” ….volt aki mondta, ilyen fajtáról még nem hallott…! Mondtam, íme ő bizony az. Csodálatos kis kutya volt, mégis a szívem visszahúzott az uszkárhoz. Ők olyan különleges tulajdonságokkal vannak megáldva, amit én nagyon szeretek.Zeusz- 2 hónapja örökbefogadott drágaságom is egy kincs, egy tünemény, imádjuk.
Marica!
Jó választás volt, az uszkár csodálatos fajta….és örülök, hogy mentett uszkárod van. Légy rá büszke,hogy sikerült ennek a remek fajtának egyik képviselőjét családba integrálni. mert az uszkár családi kutya, szeretet nélkül nem tud élni.
Befogadott kutyánk volt és van, de itt nem is saját jóérzésű lényemről akarok ódát zengeni, hanem megosztani azt a tapasztalatot, amit Németországban észleltem.
Nem tudom, hogy a német demokráciának az élet minden területét átszövő tulajdonsága-e, de ott akinek kutyája van, az csak “kutya”. Szeretni való, szőrös, ugató stb.
A fajtatiszta kutya drága, és ezért roppant ritka. (Igen, még a német juhász is!)
Aki ott ilyet választ, kifejezett céllal teszi. Azért, mert vadászik, azért mert terelőjuhász, azért, mert versenyre akarja hordani, mert tenyészteni szeretné, mert látta egy filmben és feltétlenül egy bizonyos fajtát szeretne. FELTÉTLENÜL olyat, és erre áldoz.
Ez mind cikkel, mind a kommentekkel egybecseng, azaz létezik felelős, szeretetteljes választás, de olyan szomorú, hogy aki ilyenben akar részt venni, annak szaporítania kell a kivándorlók számát…