Van az a típus, aki veled van, de biztosan lehet tudni, hogy nincs nagy szüksége rád és bármikor lelép, ha úgy hozza a kedve. Na, a Bandzsi kutya pont ilyen volt. Tökéletesen bejött neki a kóbor kutya lét, simán megszerezte a kajáját, meg úgy gondolta, örökre kellemes lesz az idő, mert addig mindig az volt. Aztán egy délután kiszúrt minket magának és hazaballagott velünk, talán mert megérezte az első hűvösebb őszi szellőt. Lett póráza, nyakörve és ágya, de mindez cseppet sem akadályozta őt addigi életmódja folytatásában. Pihengetett otthon, fanyalogva megette, amit adtunk neki, de ahogy lementünk az utcára, azonnal elhúzott valami „rendes” kaját szerezni. Aztán kereshettük órákig, mert egy cseppet sem hiányoztunk neki eszegetés közben, lelkiismeret furdalása sem volt, attól meg pláne nem félt, hogy el fog veszni. Úgyhogy szép ráérősen, komótosan zabált, miközben mi körbeordítoztuk utána a parkot. Mikor végre megtaláltuk, úgy örültünk neki, mint a gyerekek, ő meg csak felpillantott a kuka mellé borított kéthetes szaftból: – Ja, ti itt vagytok, hát jó, menjünk.
A másik, hasonlóan egészségtelen szenvedélye az autók voltak. Imádta kergetni a szokatlanul nagy, fürge és világító birkákat. Sehogy se lehetett lebeszélni róla, egyszerűen nem értette, hogy mi miért nem lelkesedünk ennek a sportnak a csodálatos szépségéért. Ráadásul amilyen magabiztosan és pofátlanul kekeckedett az autókkal, olyan szerencsés is volt; sose lett baja. Pedig egy alkalommal hirtelen eltűnt egy jármű orra alatt, hogy egy pillanat múlva hátul guruljon ki, három csodaszép bukfencet vetve. Nekem kimaradt néhány szívdobbanásom, míg ezt néztem, de ő csak vigyorgott. Csoda, hogy nem hajolt meg: attrakció, produkció, világszám! Igen, mindig pórázon kellett volna sétáltatni, de azt vele egyszerűen nem lehetett megtenni.
Mikor utoljára bevettem magam mellé az ágyba, már csak az óriási hasamhoz tudott bújni. A hosszú évek alatt ő is nagyon megváltozott, sokadszorra is visszanőttek a gombócok az emlőire, de már a pofáját se tudta becsukni, az is csupa púp volt belül. Épp utolsó látogatására készült az orvoshoz. – Szia, mennem kell, mondta. Már tényleg nincs szükségem rád!