Minden kutyás számára teljesen normális dolog, ha beszélget a kutyájával, otthon, utcán, kutyafuttatón, bár ennek mélységéről és minőségéről vannak viták. Én például vitatkozni is szoktam Bojtossal, ami némileg árnyalja a nagyközönség elmeállapotomról alkotott képét, de vannak helyzetek, amikor ez elkerülhetetlen. Széna tér, hajnali fél 10, megyünk át a kerékpárutak és közlekedési lámpák labirintusán, pirosnál megállunk, zöldnél indulunk, alapból csak parancsszavak hangoznak el, de egy-egy differenciáltabb pillanatban kénytelen vagyok a meggyőzés erejére hagyatkozni (próbálkozás, mondhatnám, próbálkozás, de szórakoztató).
Figyelj, mukinyúl, azért kell a járdaszegély után a busz sarkánál is lelassítani, mert egyikünk sem látja, ha közeledik valami, de te halmozottan nem látod, mert rövidebb a lábad, mint nekem, így aztán ne kelljen ezredszer is rád szólni. Ennyi idő után már magadtól is befékezhetnél. És ekkor a mellettem ácsorgó bevásárlóturista elképedve emeli rám konzumálástól fátyolos tekintetét, majd másodpercekbe telik, mire rájön, hogy nem hozzá beszélek, de még ekkor sem tart normálisnak. Persze, nincs időm vele foglalkozni, mert az eb a maga módján kifejezi, hogy egyáltalán nincs igazam, igenis, bele lehet húzni a sétába, mert semmi sem jön jobbról, és pedig megtorpantom a póráz segítségével, amitől megáll, de nem akarja, csak muszáj.
A magában beszélő embernek nincs párja.
A nem kutyások sokkal árnyaltabban gondolkodnak a kutyásokról, mint azok önmagukról, például előfordulhat, hogy alapból bolondoknak tartják őket, esetleg csak akkor, ha kutyájukkal beszélgetnek a nyilvánosság előtt. Akinek nincs kutyája, csak akkor beszél a levegőbe, ha tényleg bolond, vagy ha olyan headsetje van, ami nem látszik, és tulajdonképpen telefonál, csak ezt senki sem sejti a környezetében. Egy kutyás mindkét fenti esetben, plusz amikor mondanivalója van az ebnek.
Természetesen nincs lehetőségünk arra, hogy minden esetben minden eshetőséget végigvegyünk, így aztán mindannyiunknak könnyebb, ha a látszólag magában beszélő embert elmebetegnek könyveljük el, mert ha tényleg az, akkor nem tévedtünk, ha telefonál, akkor úgysem érdekli, mit gondolunk róla, ha pedig a kutyájával beszélget, akkor nyilvánvaló határeset.
A beszélgetés tartalma itt nem befolyásoló tényező, bár magamból kiindulva érzek némi különbséget, amikor biztonságtechnikai tudnivalókat beszélek meg Bojtossal, illetve amikor szociálpszichológiai, az egész emberiséget (kutyaságot) érintő kérdéseket vitatok meg vele. A helyzet akkor a legpikánsabb, amikor a kutyámmal más emberek elmeállapotát elemzem, esetleg éppen azért, mert magukban beszélnek.
A másik érdekes szituáció, amikor kutyás vagy nem kutyás ember más kutyájával kezdeményez beszélgetést. Ilyenkor nagy önuralomra van szükség. Én például lehetőleg nem állok, meg, és ennek csak részben az az oka, hogy akkor sem lassítok, ha velem kezdeményeznek beszélgetést, sokkal inkább azért, mert a járókelők általában végletesen egysíkú és döbbenetesen unalmas csevegéseket kezdeményeznek (jajj, de cuki vagy, adj egy pacsit!, illetve hogy hívnak tündérbogár?).
Most csöngettek, majd folytatom.