Robotkutyák a műfüvön és a múlt egyéb unalmas antiutópiái, különös tekintettel az elidegenedésre és annak már-már karikaturisztikus ábrázolására a kutyák tekintetében, amikor a jövő kis embere fokozhatatlan magányában már csak cuki hardverére számíthat, de hiába, mert a Cég közli, hogy iBodrira nem jön ki több frissítés. Együtt sírunk a szereplőkkel. Nagypapa a boldog kutyás időkről mesél, amikor a kutyák még kutyák voltak (és a celebek igazi celebek), télen hideg volt és hó, nyáron pedig meleg és napsütés, de tavasz is volt és ősz, de nagyon.
Egyes történészek a színháztörténészek, divattervezők és politológusok megjelenésétől számolják a civilizáció hanyatlását, de mások a hobbikutyák tartásának kezdetére teszik ezt a fordulópontot, tehát onnantól indul el a levesbe egy társadalom, amikor az emberek nem azért tartanak kutyát, hogy őrizzék a nyájat, megkeressék és megfogják a betörőt, de még csak azért sem, hogy kiszagolják a szarvasgombát, vagy kövessék a vérnyomot, hanem azért, hogy ne legyenek egyedül.
Tisztázzuk: ha valaki azért lakik ebbel együtt, mert így akarja felelősségre nevelni serdületlen szaporulatát, esetleg csengő helyett alkalmazza, akkor munkakutyáról beszélünk, és csak azokban az esetekben definiáljuk az állatot hobbikutyának, ha semmilyen funkciója sincsen az ego kiteljesítése, illetve bizonyos helyzetben: helyettesítése mellett.
Mondom, mi zavar.
A kutyákat évezredek alatt úgy szelektálták (majd tenyésztették, végül nemesítették), hogy egy bizonyos munkára tökéletesen alkalmas legyen, miközben egyáltalán nem számított, hogy illenek-e a Vuitton hátizsákhoz, tehát amennyiben egy állatka puha, kényelmesen lehet hónalja illesztve cipelni és még mókásan néz is ki, az melléktermék, az eredeti cél nem ez volt, így aztán csak tétován keresi a helyét Kisvárdai Mercédesz hálószobájában és a világ pusztulásának kezdetén.