Ungár Anikó első kutyáját, egy apró foxterriert még kislány korában kapta édesapjától. A világhírű bűvész mindig kutyatulajdonos volt, de kutyáit sosem ő választotta. A hetvenes években Spanyolországban például egy uszkár szegődött hozzá, ma pedig két rottweilerrel osztja meg az életét, de kezdjük az elején!
Kutyatár: Hogy hívták az első kutyádat?
Ungár Anikó: Buksinak, volt egy monokli a szeme körül, amitől úgy nézett ki, mintha Chaplin kutyája lenne, nagyon cuki volt. Ő volt az első nagy szerelem, amikor elment, utána két évig nem is lett másik kutyám, de amint feldolgoztam a távozását, onnantól kezdve folyamatosan volt mellettem négylábú, ám sosem én választottam. Valahogy mindig akkor és úgy került kutya hozzám, amikor annak éppen ideje volt, venni sosem vettem állatot.
K.: Tehát – divatos kifejezéssel élve – bevonzottad őket?
U. A.: Igen, felnőttem, és „kutyamágnes” lettem. Gyermekkoromban is mindig volt kutyám, de azért az más, hiszen emberpalántaként – bár mérhetetlenül szerettem őket – még nem éreztem a gondoskodás teljes felelősségét, akkor úgymond nem engem választottak, hanem „csak” kutyát kaptam. Viszont onnantól kezdve, hogy teljes felelősségtudattal éltem, a kutyák vagy a gazdáik találtak rám és választottak engem.
K: Melyik volt a legemlékezetesebb „bevonzásod”?
U. A.: Amikor a hetvenes években egy két hónapos szerződéssel Spanyolországban dolgoztunk, a férjemmel megismerkedtünk egy fantasztikus argentin családdal. Hamar összebarátkoztunk, hiszen együtt dolgoztunk egy Music Hallban és ugyanabban az apartmanházban is laktunk. Mi ketten a férjemmel a másodikon, az első emeleten pedig ők négyen: egy fantasztikus énekes férfi, a felesége, egy gyönyörű argentin nő – aki szólótáncos volt a Liz Taylor és Richard Burton-féle Kleopátra filmben – és két uszkár. Egy mama kutya és a kölyke. Az ilyen találkozások nagyon tanulságosak, hiszen éppen a világ egy ismeretlen szegletében élsz, minden idegen, így folyamatosan tanulsz, ráadásul körbevesznek különböző kultúrából származó emberek is, akiktől szintén rengeteg mindent elsajátíthatsz. Én többek között ilyen körülmények között tanultam meg főzni is, de ettől az argentin családtól sokkal többet kaptam, ugyanis a kölyökkutya kiválasztott engem. Folyamatosan feljött hozzánk a másodikra, én meg teljesen belezúgtam. Természetesen dédelgettem és kényeztettem, ezért egy idő után már eszébe sem jutott az első szintre bemenni.
K.: Megérezte, hogy nálad ő a főszereplő?
U. A.: Pontosan! Egyből kiszagolta, hogy nálam ő nem második kutya, a mamakutya kicsi ivadéka, hanem főszereplő. Át is kereszteltem, és Tommy lett a neve, mert éppen akkor ment a mozikban ugyanezzel a címmel a világhírű musical, aminek Roger Daltrey volt a főszereplője.
K.: Nem vette rossz néven a család?
U. A.: Dehogyis, éppen ellenkezőleg: inkább örültek neki, hogy valaki foglalkozik vele és megadja neki, amire szüksége van. Tommy úr komoly egyéniség volt és tényleg nem második kutyának való, nem is bírtak vele. Egyébként mi, kétlábúak is nagyon jól összebarátkoztunk. Olyannyira, hogy amikor közeledett karácsony, megállapodtunk, hogy mivel mindannyian távol vagyunk a szeretteinktől, közösen fogunk ünnepelni. Készültünk is ajándékkal, vacsorával, mindennel, ahogyan kell. Egyszer csak közölték velem, hogy szeretnék nekem adni ajándékba Tommy-t. Persze az elején nagyon meglepődtem, mert nekem egy kutya nagyon sokat jelent, és nem értettem, hogy csak úgy hogyan akarhatják nekem adni, de elmondták, hogy látják, hogy kiválasztott engem és érzik, hogy egymáshoz tartozunk és tudják, hogy Tommy-nak én kellek.
K.: És mi lett a Tommy-ügy vége?
U.A.: Sokáig dolgoztunk együtt a házaspárral ennek a spanyol impresszáriónak, és később is mindig összefutottunk, hol a Kanári-szigeteken, hol Palma de Mallorcán. A különbség ezekben a találkozásokban az elsőhöz képest az volt, hogy már barátokként üdvözöltük egymást, és Tommy, a fekete közép uszkár – akinek egy fehér nyakkendője volt a mellkasán, a két hátsó lábacskáján pedig kamásli – már mindig velem érkezett.
Tommy története itt nem ér véget, hamarosan folytatjuk!