Népszerű sorozat a tumblr-on a Szégyenkező ebek, ahol kutyák vágnak érdekes pofát, mellettük pedig a tábla, miszerint megettem anyu szemfestékét, és két napig feketét hánytam, és az egész rettenetesen cuki, akár egy vödör nyálban párzó éticsiga csapat. Vannak videók is, melyeken a hazaérkező gazda láttán szemérmesen sunnyogó ebek próbálnak úgy tenni, mintha nem ők ették volna meg a bejárati ajtót. Vicces, csak éppen szó sincs arról, hogy valóban szégyellnék magukat, mert ez hiányzik az eszköztárukból. Félnek a szidástól (rosszabb esetben a tettlegességtől), látják, hogy emberük baromira ki van akadva, de megnyugtatja őket, hogy nem a rinocéroszbőrből font korbácsot veszi elő, hanem az okostelefont, és büntetés helyett filmez.
Ez egyébként – mármint a filmezés – nem annyira jó szokás, mint azt a you tube alapján gondolnánk, szerintem például tömegszerencsétlenség esetén is gyakrabban használjuk a videó funkciót, mint a segélyhívást, és semmiképpen sem szeretnék a Margit hídról a Dunába esni, mert utolsó képem az emberiségről a számtalan felém irányuló objektív lenne, nem a repülő mentőövek.
De ez mellékszál.
Sohasem láttunk még olyan felvételt, hogy a rejtett kamera előtt a kutya valami helytelen dolgot művel, például eszkortlányokat rendel telefonon, vagy elrejti a postás alkatrészeit a hátsókertben, aztán leül és szégyelli magát. A látszólagos szégyen mindig a gazda megjelenéséhez köthető, tehát mint ilyen, nem is létezik, pedig ha valaki, én elkötelezett híve vagyok a kutyák társadalmi és kulturális elismerésének, szívesen látnék például kutyát valamelyik cég élén vagy polgármesteri székben.
De ez a szégyen dolog nem megy.
Ettől persze még kiváló vezérigazgatók, polgármesterek lehetnének, hiszen működésük megegyezik ezen posztok általános betöltőivel, akik szintén csak a büntetéstől félnek, ezért aztán hajlandók úgy tenni, mintha nagyon, de nagyon restellnék tettüket, ellentétben a morális lényekkel, akik viszont tényleg.
Most, hogy mondom, tényleg szórakoztatóbb lenne a világ, ha ezentúl cégvezetőkről és polgármesterekről is készülnének vicces videók, ahogy egy-egy megye, kistelepülés vagy nemzeti vagyon eltulajdonítása után húzogatnák felfelé az ínyüket és köröznének a fülükkel.
Ha legközelebb ilyesmit látok, feltétlenül megörökítem, de most a kutyákról van szó.
Akik – Csányi Vilmos kiváló meglátása szerint – nagyszerű humánetológusok, azaz észrevették, hogy amikor bánatos delfinszemeket meresztenek ránk, vagy hülye hangokat hallatnak a lebukás után, statisztikailag sokkal többször kerülik el a megérdemelt büntetést, mintha beleröhögnének a pofánkba, és magatartásukkal azt közölnék, hogy ezentúl is kieszik a táskánkból a parizert, mert egyszerűen képtelenek ellenállni a kísértésnek, úgyhogy jobb beletörődnünk a dologba.
Sajnos a kísérletek is azokat igazolják, akik szerint a kutyánk csúnyán átver minket, mert jobban és gyorsabban kiismert minket, mint mi őt. Jutalomfalattal és rejtett kamerával vizsgálták a kutyákat, akik a tiltás ellenére is megették a kaját, majd megpróbálták elhitetni visszatérő gazdájukkal, hogy baromira bánják a dolgot. Aztán megtették megint.
Akkor csinálnak hülyét belőlünk, amikor akarják. Mi pedig nagyon élvezzük ezt.
(Akit részletesebben érdekel a dolog, olvassa el Alexandra Horovitz könyvét – Inside of a Dog: What Dogs See, Smell, and Know –, vagy böngésszen a honlapján: http://insideofadog.com/.)
Fotó: http://dogshaming.tumblr.com/