Ember vagyok csak – tévelygő, tudatlan.
Ötvensok évig folyvást azt kutattam,
hogy mit jelent: boldogság, s hogy lehetnék
boldog. Tudom, jaj, könnyen meglehet, még
mindig kotornék, ám egy őszi estén,
Spenglert talán, vagy Szerb Antalt keresvén
könyvtárszobámban, megbotlott a léptem
egy rongycsomón. Káromkodtam. Lenéztem.
Nem rongycsomó! Félvak, hangszálavesztett,
ágyúsüket, foszló bundájú, cseszlett,
vén terriert ébresztett durva lábam:
nem számítottam rá könyvtárszobámban.
Nyikkant picit, fordult, nézett riadtan
csak felfelé: – Isten bosszús miattam? –
és dünnyögőn megszaglászott a dőre,
majd ráfeküdt az őt bántó cipőre.
Sírtam. Nevettem. Én, isten? Csak ember…
Hát megtaláltam! Már nem holmi Spengler
kell boldogítson: nem válok göröggé.
Boldog vagyok. Boldogság! Mindörökké,
ámen.
Mészáros Viktor
Nekem annyira tetszett ez a vers…. Olvasás közben már arra gondoltam, kiknek fogom osztani… És akkor, a végén láttam, hogy ismerem az íróját…. És így még jobb lett. És abszolút hiteles. Köszönöm.
Mi is köszönjük!