Hajnali fél öt lehetett, amikor kinyitottam a szemem. Beletelt kis időbe, míg lokalizáltam helyem és azonosítottam a szobám, ahol aludnom kellett volna. Párom – szokása szerint – az igazak álmát aludta mellettem. Sokszor irigyeltem már ezt a tulajdonságát. Velem ellentétben, ha ő lefeküdt, akkor tíz perc múlva már aludt is. Nekem szinte mindig kell legalább egy óra, míg elalszom. Miután sikerült félig-meddig magamhoz térnem e korai időpontban, erős késztetést éreztem, hogy finoman, „véletlenül” felébresszem a párom. Aki rossz alvó, az talán sejti mit érez ilyenkor az ember. Végül a jobb vállamon csücsülő angyalka győzött, így elhalasztottam a zaklatást, és inkább halkan átosontam a másik szobába, ahol leheveredtem a hűvös, összecsukott heverőre, és nagyot sóhajtottam. Igen, eljött a nagy nap…ma megyünk Yodáért. Agyam lázasan zakatolt, már-már elviselhetetlen volt a tudat, hogy még négy órát kell várni az indulásig. Muszáj volt gondolataimat elterelnem, így zenét hallgattam. Nyolc óra körül lehetett, kint – február ellenére – szép, tiszta, napos idő volt. Talán a Napnak, talán az izgalomnak köszönhetően párom is megjelent az ajtóban. Tekintete üres és álmatag volt. Aztán varázsütésre fény szökött a szemébe, és mint akinek dereng valami, halkan megszólalt…
– Mikor indulunk?
– Amikor elkészülsz – válaszoltam –, 11 óra körül beszéltem meg a tenyésztővel.
– Az jó, akkor reggelizünk, elkészülök és indulhatunk is…
Így tehát némán megreggeliztünk, mégis tudtuk, mire gondol a másik… alig fél nap, és életünk gyökeresen megváltozik. Felkészültünk mi erre? Harminchárom éve készültem erre napra… fel kellett, hogy legyek/legyünk készülve.
Csodával határos módon ez a nap pont párom születésnapjára esett, így egy rövidke köszöntő után – hiszen a fő ajándék az Yoda volt – bevonult a fürdőszobába, hogy megpróbálja az éjszaka folyamán felszedett „csúfságokat” elűzni magáról. Én mindig olyannak látom utána is, mint előtte volt, és ez persze dicséret, de amikor ezt felhozom neki, akkor mindig vissza akar menni, mondván, hogy nem végzett rendes „munkát”. A szokásos reggeli tortúra után megvettük az autópálya matricát, és nekivágtunk a tervezett egy órás útnak Kecskemétre.
A megbeszélt időbe érkeztünk a házhoz. Pár másodperc múlva már a lépcsőházban voltunk. Ahogy haladtunk a második emeletre, már hallottuk a kutyák hangját, és egy emelettel feljebb már a kíváncsi pofijuk is megjelent a lépcsőház korlátnál. Akkor láttunk először élő boston terriert. Fekete-fehér teste akár egy miniboxer, fülei –fejméretéhez képest – nagyok és felállóak, farka a nulla centiméterestől a tíz centiméteresig előfordulhat. A kölcsönös üdvözlések után a nappaliban ülve szemléztük az izgága kölyköket. Anyjuk láthatóan már „unta” a kicsik játékos zaklatását. Egyikük például morogva, hörögve támadt anyjára, aki igazán türelmesnek volt mondható, de ami sok az sok. A harmadik támadás után egy erőteljes grabancrázás következett az „anyagyilkos” számára. Csak úgy nyekkent, mintha egy felhúzható, beszélő baba hangja csuklott volna meg. A hirtelen fegyelmezés meglepte őkelmét, és beletelt néhány percbe, míg újból összeszedte bátorságát, amit egy újabb rohamra használt fel, azonban tanulva előbbi hibájából ezt a rohamot immár a menekülő testvére ellen indította. Bízva jobb taktikájában kergette körbe-körbe a szerencsétlent. Természetesen az incidens alatt az is kiderült, hogy az „anyagyilkos” nem más, mint Yoda. Picit megijedtem… gondoltam kifogtunk egy szeleburdi, domináns kiskutyát, de mit volt mit tenni, már nem visszakozhattunk. No, nem mintha akartunk volna.
A papírmunka és a jó tanácsok után felkaptuk őkelmét és levittük a kocsihoz. Picit még elengedtük, hátha elvégzi kisebb-nagyobb dolgát, amit meg is tett, így reménykedhettünk benne, hogy megkímél minket az autóban történő kellemetlenségektől. Egészen addig, míg az ajtót be nem csuktuk, tekintete dominanciát és magabiztosságot sugárzott. Mihelyt azonban csak hármasban maradtunk az autóban, személye megváltozott. Füleit lecsapta, szemét tágra nyitotta és bánatos arccal tekintett a jövőbe. Nyugtatásunk hatástalannak bizonyult, az út végéig nem sikerült letörölnünk arcáról a szenvedés jeleit. Ha útközben megállít egy rendőr, talán el is kobozza az ebet, látva az arcán a szenvedést. Hál’ istennek ez nem történt meg, és a meglepettségtől Yoda is végig jól viselkedett az úton.
Megérkezve lakásunkhoz, ahogy ott fogtuk a didergő kiskutyát, és ahogy átléptük új életünk küszöbét, szívünket melegség öntötte el. Letettük Yodát az előszoba padlójára és percekig néztük, ahogy ismerkedik új környezetével. Fiatal érzékszervei sorban fogadták be az új illatokat, tárgyakat. Apró, esetlen lábain ingatagon csoszogott végig a lakáson. Néha megállt, megvárta, míg tudata feldolgozza a bejövő jeleket, majd megfordult, tett felénk néhány lépést, bal hátsó lábát begörbítette és szamárülésben leült elénk. Tekintete végigmért minket, enyhe lesújtó pillantást véltünk felfedezni szemében, majd mint aki beletörődött sorsába, halkan sóhajtott egyet. Isten hozott Yoda, mondtuk egyszerre párommal, majd felé fordultam és boldog születésnapot kívántam neki.
Yoda hazaérkezett.
Deák Attila története.