Bent fekszik a kutya a házban, Anna mellette, csitítgatja, ott hűvös van, csend és megnyugtató félhomály. Műtét után vagyunk.
A kutya egyik lábujja mindig is kacska volt, időről-időre begyulladt, húzta, sántikált ilyenkor – és legutóbb azt mondta a doki, hogy a nagyobb bajt elkerülendő, le kell műteni az utolsó ujjpercét. Ez történt most. Szegénykém. Míg műtötték, mi beültünk ketten a szomszédba egy kávéra, és próbáltunk nagyon másról beszélni, de persze ilyenkor az van a fejedben, hogy mi van a kutyáddal. Maga a beavatkozás alig 20 perc volt, és éktelen, pánikoló nyüszögéssel ébredt, amikor még érzi az altatót, meg hogy valami nincs rendben vele, de még nem elég tiszta a tudata ahhoz, hogy felmérje, mi is van.
Ja, és persze extra para ilyenkor, hogy Cushing-kóros – ez egy gyógyíthatatlan, de diétával, alkalmanként gyógyszeres kezeléssel viszonylag jól karbantartható betegség. Csak épp ilyenkor plusz aggodalom, hiszen altatják, sokk meg minden.
Nálunk, otthon, a szüleimnél szinte mindig voltak kutyáink, de “a” kutya, az a Buksi volt. Bő 14 évet élt velünk, egy csodálatosan okos pulikutya volt, igazi családtag. Amikor elment, a szüleim úgy döntöttek, hogy az ő lelkük még egy kutya elvesztését nem bírja el, ezért azóta nincs otthon kutya (meg ugye, mindketten nyugdíjasok, nagyszülőként szabadabban is állnak rendelkezésre, mintha egy kutya is lenne otthon, akivel szintén számolni kell). Nekem meg Annástól jött az új kutya, “készen kaptam”, egy, szó szerint a halál torkából kimentett agár-vizsla keveréket. Nagyon szeretem, és most épp nagyon aggódom is érte.
Kell kutya. A kutya, az kell. Olyan minőségű szeretet, ragaszkodás, amit ő adhat, nincs sehol máshol. Amikor arról beszélek, hogy ő is családtag, az nem egy üres frázis, és nem is egy behelyettesítés – külön poszt, saját szerep, rá szabott keretek a közösségünkben. Soha nem vagy egyedül. Ezerszeresen sugározza vissza a szeretetet, amit kap. Minden olyan nehézséggel együtt, amit a sétáltatás, kezelés, jelenlét jelent, megéri.
Eleinte tartottam a feladattól. Az első pár hónapban még az Anna vitte le, fogalmam sem volt, hogy a városi kutyatartás mit jelent, nekünk falusi kutyánk volt, aki befoglalta az udvart, saját territórium, nem függött így a családunktól. A város közepén mást jelent kutyát tartani. Emlékszem, amikor először én vittem le a futtatóra, a lehető legrövidebb kanyarral. Percekig álltunk a kereszteződésben, mert nem mertem elindulni vele, nehogy elüssék. A futtatón lecövekeltünk az egyik sarokban, végezze el a dolgát, és menjünk, mert mit tudom én, hogyan kell kezelni, ha jön egy másik kutya. Ő is érezte, sietett, szinte szaladt, húzott haza a biztonságba. Aztán az egyik alkalommal, pontosan emlékszem, a Nagydiófa utca járdáján, egyszer csak megállt, hátrafordulva vigyorgott egyet, és belassított. Elkezdett valóban sétálni. Én meg elképesztően elérzékenyültem, hogy megvan, bízik bennem, elfogadtuk egymást.
Mióta nem irodában dolgozom, még sokkal többet vagyunk együtt. A kanapénak jószívűen alig a kétharmadát foglalja el, és néha még azt is megengedi, hogy az ölemben ne a feje, hanem a laptop legyen. Van saját útvonalunk, több is, ahol egyezményes szertartások vannak – itt macskales, ott bohóckodás a szökőkútban (kidolgoztunk egy külön produkciót is a Madách téren várakozó turistáknak, amikor megpróbál harapni egyet a földből feltörő vízsugárból, egyszer még tapsot is kaptunk), amott meg versenyfutás. Elképesztően érzékeny szeizmográf, pontosan tudja, milyen hangulatom van – ahogy neki is ezerféle hangjelzése és gesztusa van, ha akar mondani valamit. Szeretjük egymást, na.
Az előbb bevittem a karomban a házba, szegény közben is pánikban nyüszögött, most pedig bent fekszik, bekötött lábbal, kicsit még bénácska, kilógó nyelvvel, Anna mellette, nyugtatja, csitítgatja. Holnap kötéscsere, a lábadozás egy hét kábé. Remélem, mielőbb lehet vele perelni, hogy maradjon nyugton, ne piszkálja a lábát.
Gyógyulj meg, kiskutyám.
Ceglédi Zoltán
A szerző blogja: cegledizoltan.hu.