Ungár Anikó bűvészmutatványaival elkápráztatta már az egész világot, mégis egyik legrizikósabb trükkjét, amelyben egy argentin uszkárt Japánba csempészett, közönség nélkül vitte véghez.
Kutyatár: Hogyan lesz egy kutyából csempészáru?
Ungár Anikó: Tommy, a fekete közép uszkár a fiam születéséig az én szőrös kisgyermekem volt. Igazi ember-kutya szerelem volt köztünk, ami még Spanyolországban kezdődött. (az interjú első része itt olvasható) Akkoriban a munkám révén sokat utaztam külföldre, de csak olyan fellépéseket vállaltam, ahová gond nélkül vihettem magammal Tommyt. Egy angliai produkciót például azért nem vállaltam, mert nem szerettem volna őt a kötelező karantén megpróbáltatásainak kitenni. Akinek van kutyája, megérti, hogy semmi pénzért sem vállalható 1-4 hónap – országa válogatja – távollét a szeretett négylábútól. De volt egy japán impresszárió, aki már nagyon kerülgetett egy ideje, és folyamatosan szerződésajánlatokkal kecsegtetett. Azonban én sosem fogadtam el, mert japánok még a briteknél is szigorúbb karantén előírással rendelkeztek. Viszont ez a fickó teljesen odavolt értem, és felajánlotta, hogyha a kutyára építem a produkciót, akkor talán el tudja intézi, hogy csak egy-két hét legyen a karantén. Így már igent mondtam, és elkezdtem megszervezni a produkciót. Szegény férjemet, aki a Syrius együttes vezetője, menedzsere és szaxofonosa volt, igencsak kellett győzködni arról, hogy miután háromezer márkát invesztálunk Tommyka kedvéért a produkcióba, még lépjen velem színpadra is!
Kutyatár: De végül meggyőzted!
Ungár Anikó: Végül sikerült, mert tényleg aranyos produkciót találtunk ki. Képzelj el egy egyajtós szekrényt, ami akkora, hogy én pont beleférek. Ebbe beállok egy fekete ruhában, és a férjem rám rak egy strasszos bőr nyakörvet és bezár a szekrénybe. Két néző lakatot kap, leláncolják a szekrényt, a lakatokat lezárják, a kulcsokat eldobják. Ezután lamellákat – hármat elölről, négyet oldalról – dugnak át a szekrényen úgy, hogy látszik, ahogy átmegy az egyik, és kijön a másik oldalon. Közben zene, hangulat, a szekrény megpördül, kiszedik a lamellákat, és én ott állok hófehér ruhában, kezemben Tommy, rajta pedig a strassz nyakörv.
Kutyatár: És Tommy hogy viselte mindezt?
Ungár Anikó: Imádott minket és imádta a produkciót is. Csóválta a farkát összevissza, amikor már tudta, hogy mi jövünk, és szinte izgatottabb volt, mint mi. Már kint Japánban, egy huszonegy tagú ausztrál balett lépett fel előttünk, és Tommy, amint meghallotta a zenéjüket, leült elém és addig rázta magát és nyújtogatta a nyakát, hogy rá kellett tennem a strassz nyakörvet. Ezután pedig már rohant is a színfalak mögé, hogy bekússzon az illúzióban használt kuckójába, és addig ott gubbasszon, míg el nem kezdtük a műsorunkat. Szóval egyszerűen elmondhatatlanul élvezte az egészet.
Kutyatár: És mi lett végül a karanténnal?
Ungár Anikó: Azt sajnos nem tudták elintézni, hogy ne legyen karantén, de leszűkítették két hétre. Viszont én annyira össze voltam nőve Tommyal, hogy még ezt a két hetet sem voltam hajlandó elfogadni. Így választás híján becsempésztem Japánba.
Kutyatár: De hogyan lehet becsempészni egy kutyát Japánba?
Ungár Anikó: Ez valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején volt, szóval akkor, amikor még nem voltak a maihoz hasonló szigorú szabályozások a reptereken. Azért nem mondom, így is elég rizikós volt. Vettem egy skót kockás kutyatáskát – oldalt kis lyukakkal, hogy levegőt tudjon venni, elől egy kis transzparenssel, hogy ki tudjon nézni az állat – és beletettem Tommykát, majd egy ballonkabátot keresztül vetettem a táskán, hogy sima kézipoggyásznak tűnjön. Rengeteg ember volt a reptéren, a japánok walkie-talkieval mentek, egyfolytában mondták a hangosbemondóban, hogy azok az utasok, akik állatot is hoztak, menjenek a karantén irodába. Én csak mondogattam a Tomykámnak, hogy „drágám, minden rendben van, maradj nyugodtan.” Szerencsére jól bírta, mondjuk néha érzetem, hogy ficánkol a táskában, és természetesen olyankor nagyon rettegtem, hogy le fogunk bukni.
De nagy nehezen átmentünk a vámon, azt hittem már nem lehet rosszabb, de a kis japán impresszárióm, aki a túloldalt várt engem, a pániktól elkezdett kiabálni, hogy „Anikó! Where is the dog?” Én csak annyit bírtam mondani elhaló hangon, hogy „No dog!” és elindultam a taxi felé. Végül az autóban mutattam meg neki, hogy itt van Tommyka is a kézipoggyásznak álcázott kutyatáskában. Nagyon meglepődött, de később jókat nevettünk a dolgon.
Kutyatár: És hogyan hoztad vissza?
Ungár Anikó: A kinntartózkodásom alatt megtanítottam Tommynak az alap vezényszavakat japánul, és elvittem egy ottani állatorvoshoz papírokért. Azt mondtam a dokinak, hogy egy produkció után kaptam ajándékba, így ő kiállította a papírokat és Tommy, az argentin uszkár, végül japán kutyaként érkezett vissza Magyarországra.